JÁNOS TEVESZŐR RUHÁT VISELT ÉS DEREKA KÖRÜL BŐRÖVET; SÁSKÁVAL ÉS ERDEI MÉZZEL ÉLT. ÉS ÍGY PRÉDIKÁLT: JÖN UTÁNAM, AKI ERŐSEBB, MINT ÉN, ÉS ARRA SEM VAGYOK MÉLTÓ, HOGY LEHAJOLVA SARUJA SZÍJÁT MEGOLDJAM. ÉN VÍZZEL KERESZTELLEK TITEKET, DE Ő SZENTLÉLEKKEL KERESZTEL MAJD MEG.

Jánosról kiderül, az öltözete, szokásai is jelzik, hogy próféta, aki Istennek szenteli az életét. Ő az, aki komolyan veszi a hívást, az elkötelezettséget, a próféciákat. Olyan, amilyennek egy prófétának lenni kell. Aki ránéz, aki őt hallgatja, rögtön tudja, hogy így van. Szokásai, szavai, feladata és szolgálata együtt hangzik. Ám kiderül, János azt is tudja, hogy mi van rábízva és mi az, ami másra van bízva, arra, aki majd utána jön. Épp abból derül ki, amit az őt hallgatóknak, érte összegyülekezőknek mond.

Mennyi baj van ezzel. Hogy az ember megszerezni, megtartani akarja a méltóságot, a kijelentő, bizonyságtévő, másokat intő és térítő szerepet. Akik Isten segítségéért fohászkodnak de nem érzik méltatlannak magukat, csupán emberi erővel működtetik azt, amire sosem leszünk méltók!. Emberi szerepek, minták, közt vergődünk, pedig isteni erőre lenne szükség.

ARRA SEM VAGYOK MÉLTÓ... mondja Keresztelő János. Igen, ott van, abban van, amire élete rendeltetett. Az ember helye Isten színe előtt ez: nem vagyok MÉLTÓ, Isten irgalmas. Emberi méltatlanság és isteni szeretet tudása. János, nem küldetésére hiú, büszke, kivagyi ember, hanem lát, érez, többet sejt mindabból amit Isten az ember számára adni készül... 
Tudja, mi az amit ő tud közvetíteni, s mi az, ami csak a Szentlélek által van jelen. Ő csupán útat készít a szívekben, de aki utána jön, az isteni erővel ragadja meg az emberi lelkeket.

AZOKBAN A NAPOKBAN TÖRTÉNT, HOGY JZUS ELJÖTT A GALILEAI NÁZÁRETBŐL ÉS JÁNOS MEGKERESZTELTE A JORDÁNBAN. AMINT KILÉPETT A VÍZBŐL, EGYSZERRE LÁTTA, HOGY AZ EGEK MEGNYÍLNAK ÉS A LÉLEK, MINT EGY GALAMB, LEJÖN, ÉS ŐREÁ SZÁLL. ÉS SZÓ HANGZOTT AZ ÉGBŐL: TE VAGY AZ ÉN SZERETETT FIAM, BENNED GYÖNYÖRKÖDÖM. 
Jézus otthonából, Názáretből érkezik, és megkeresztelkedik azok között, akik ott vannak. Nem tűnik ki ruhája, olyan, mint másoknak, nincs ami, mint Jánosról, elárulná felőle, hogy ki is Ő... Csak a Jordánba merülést követően, a fejet hajtásban, abban a pillanatban derül ki. Mert Isten Lelke ragyog fölötte, reászáll, betölti, isteni keresztséget nyer kijelentés által... A Szentlélek bizonyságtétele arról, hogy ott van, helyén van, abban, amiben Isten látni akarja.

Amikor valaki végre helyére kerül, s helyén működik, élete rendeltetése szerint, az ébreszt bennünk valamiféle jó ízt. Az mindig szívet derítő, örvendezni késztető, ha felfedezzük, ha tapasztaljuk. Nem mindenki veszi észre, és nem mindenki tudja az okát. De az ilyen ember hordozza a jó ízt. Lehet a dolgokat jónak, szépnek, kellemesnek... látni, de Isten szerint gyönyörködni csak ebben tudunk, ami szemünkön túl, megérinti a szívünket, lelkünket is.

Valaki mesélte, hogyan rökönyödtek meg rajta azok, akik a karácsonyi ajándékokat Jézuska hozta ajándékként mesélik gyerekeiknek. Mert ő azt mondta, hogy nem kapta, nem így szeretné, nem akarja, hogy mint a Mikulás, ez is gyermekkorral tovatűnő mese legyen. Azt éreztették vele, hogy tán nem is volt igazi, titokteljes karácsonya. Vajon valóban szegényebb volt, mert Krisztus születésének, s csak szülei ajándékának tanították örülni? Kevesebb gyönyörűsége volt-van így az ünnepben? Akik az ünnephez csatolt mese mellett kardoskodnak, vajon nem emberi képzelet szülte ideigvaló titokkal, csodával akarnak elvarázsolni? Pedig a Karácsony Isten érthetetlen, nem szűnő, el nem múló szeretetének csodáját hozza közel...

TE VAGY AZ ÉN SZERETETT FIAM, BENNED GYÖNYÖRKÖDÖM.

Isten régtől fogva ígért a tehetetlenül vergődő embernek Szabadítót. És megszületett, és ott van, már előtte áll, készen arra, hogy a rábízott feladatot betöltse. Mennyire igaz, mennyire szeretettől súlyos ez a nem emberi bizonyságot hordozó kijelentés.

Aki Isten Lelke érintésére éhes, abban értelmet nyer mindaz, amit ajándékképpen él meg e földi életében. Dömötör Ilona egyik verse ezt példázza. A földre hulló égi áldás fehérsége, neki az Ég királyáról szól. Gyönyörködik benne. S hiszem, Isten őbenne gyönyörködött...

DÖMÖTÖR ILONA

                    HÓESÉS

Pillangórajként repdes, leng a hó.

Lepkék beszédét, van-e aki érti,

titkok nyelvén tudó?

De szép a hó. Oly csillogó, puha.

Ünneplő dísze ez talán a földnek?

Fehér bársonyruha?

Menyasszonyfátyol a mezők felett?

Hajadonálmot álmodik mögöttea zsenge kikelet?

Királypaláston ékes, drága prém?

Hidegtől óvó, bolyhos, puha kendő

a fázó Föld fején?

Halkan beszélő, édes üzenet,

szelíd küldött a szent, hatalmas égből

szállong a föld felett.

Van váltság, értünk szent vért hullató,

s fehérre mossa vérszín bűneinket,

-erről tanít a hó.

Szentségre hívott minket Istenünk,

s készít számunkra hófehér ruhát,

erről beszél velünk.

Titkok szavát lelkünkbe suttogó,

légy üdvözölve égi nagy Királyunk

követje: tiszta hó.

Talán rá kéne ébrednünk, miért nem tudunk gyönyörködni mindabban, amiben gyönyörködhetnénk. Tán arra, hogy nincs utunk, elveszett, s új útra van szükségünk, ösvényre, mely Isten érkezését előzi meg. NEM VAGYOK MÉLTÓ... - érzi, meg is vallja Keresztes János, aki abban van, ott van, amire Isten rendelte. Vajon mi érezzük, vagy csak tudjuk, mondjuk, hogy nem vagyunk méltók? A bűnbánat útja, Istentől való út, melyen megérkezhet hozzánk. Merünk vallást tenni bűneinkről, mint Dömötör Ilona: "Ahol mi járunk, sárrá lesz a hó..." Hogy megérkezhessen hozzánk Ő! Hogy öröme teljék megtisztított szívünkben, életünkben.