Márk evangéliuma - 35. Százannyi

None

 

Nem sokkal karácsony után vettem kezembe Lénárd Ödön, középkori legenda alapján írt misztériumjátékát, melynek címe: Kiskirály. Beletette saját életét, annak keserves fordulóit.
Hogyan formálódik, mivel gazdagodik ennek az igazsághoz tántoríthatatlanul ragaszkodó, egyházának jogait bátran védő, lelkes fiatal pap élete, a bebörtönzés évtizedei alatt? Nem titkolja, nem rejti el, mi oltódik ki benne, mi tartja, s hogyan maradhat meg, az üldöztetések közepette…(1974 -1983 közt szamizdat formában terjedt ez az írás, s 2001-ben jelent meg)
Megfogott a szerző szíve-lelke, mely nyílik, kitárul a könyv lapjain, nem lehet érintetlenül olvasni. Mert úgy írja le, azt teszi szóvá, amit mindenki érez, ha van szíve, mozdítható a lelke.

„Szeretnék lenni… de mint szeretnék ó,
ahogy szeretnétek, ti mind, ugye,
ha máskor nem, hát itt és most!
Ezért a bennem lángoló vágyért,
ezért szeressetek nagyon-nagyon,
mi titkon néha rajtatok is kivirít
egy csöndes estén, lelkes hajnalon…”

Egy ismeretlen ország királyának fia, épp trónra kerülne, de ő arról álmodik, amit jövendöltek egy csillag felől, mely majd feltűnik. Óhajtja, hiszi, reméli, felőle szól, rá nézve teljesül...

„Misztérium pereg…
nem egy időben élek én –
hanem a tág időfeletti széles tenyerén,
és minden korban és időben is,
időtlenül, de ott vagyok!”

Ki mit kapott a j á n d é k b a azért felel. Ha többet, többért, ha fentebbet, hát a fentebbért…
Azért felelünk, amit hordozunk, amit erre térként nyerünk, amire nézve lehetőséget kapunk…

„… háromszor olyan súlyosan felelsz,
ha egy lépcsővel feljebb állsz!
S a súlykülönbség nem apád,
saját lelkednek súlya révén feszül rád.
De erre azt taníthatod csupán,
ki mint a forrásvízre szomjas szarvasok,
egész lelkével jár a csillagok után…

Szolgának mész, hát várd a szólítást!”

Megszólíthat? Hívhat? Mire? Meddig? Átformálhat minket? Hogyan? Nyerhetünk többet?

„…Egyetlen élmény bennem,
mind a szép, s a csúf való!
Egyetlen szűk ember-báb voltam én,
és lettem nap-, hold-, csillaghordozó!
Mert bennem ég és bennem fáj,
mind-mind a könnyes szem, a vérző hát, s a mocskos száj.
Ott élek bennetek, amint ti énbennem…”

Mivé lesz a Lénárd Ödönben, a Kiskirályban a fény, mikor útja során kincseit másoknak szétosztva, értük szüntelen áldozatot hozva, útja során tengernyi bántás, megszégyenülés, megaláztatás, megverettetés, kín és baj következik? A lelkét vakító fájdalmat is le meri írni:

„Mit érsz ezeknek, árva Csillagom,
s mit érek Néked én,
ki mindörökre őket látom már
a csillagok helyén!”
Megmaradt, ami megmarad. Miféle csillag, miféle fénye, mi átragyog minden gonoszságon, bántáson…mely által az ember újra meg újra érteni képes a bántókat, szánja a megalázókat, akarja nem gyűlölni az életébe gázolókat? Ezt nem szerzi az ember, hanem ajándékul kapja, már mikor szólítják, mikor e hittel indul, és ezt senki sem veheti el tőle, ha oda nem adja…

„Reményét elveszítheti,
ha lány, ha férfi, mindenki,
csak csillagát soha!
Kié kihunyt,
az önkezével oltotta!”

De nem mondhat, nem láttathat mást, mint ami benne van. Mert lelke így érintődhet az isteni többel, ezzel töltődhet, indul tovább, ezáltal történhet vele más, mint ami a keserves tapasztalásokból, reménytelen dolgokból következne…Hisz elfogadhatatlan, mégis el kell fogadni, mikor a börtönből szabadul, saját rendtársai sem merik vállalni, túl sokat tud, lát, félnek tőle.

„„Nem csak ti vagytok, kik húzódtok tőlem,
bevágódott az ajtó bennem is:
a föld szívemben itt hever megölten,
s csak suttogom, hogy: Irgalom segíts!”

Aki megélte saját tehetetlenségét, rossznak való kiszolgáltatottságát, szívének kétségbeejtő keserűségét, hinni nem tudását, és mégis megszabadult, az tudja, mi fán terem az irgalom…

„Csapdába ejt a látható,
s a külső fátyolozza el szemed!”

„…Ki jár a Hang után,
lehet most éppen egyedül,
magányos ám nem lesz sosem!
Mert hisz kiket szolgál,
bár testi szemmel láthatatlanul,
körötte vannak mindenütt!
Aminthogy látják egymást mindazok,
kik égve, hűen szolgálnak.
Látjuk egymást,
akár a többi másikuktól mérhetetlen
messzeségben ott
tündöklő, égő, csillagok!
Magányos akkor leszel csupán,
ha ostorral, vagy ámítással fenn ülsz, megtapadsz
testvéreidnek görnyedő nyakán…”

A JÖVENDŐ VILÁGBAN PEDIG ÖRÖK ÉLETET. SOK UTOLSÓ LESZ AKKOR ELSŐVÉ, ÉS SOK ELSŐ UTOLSÓVÁ.

Akit Krisztus megszólít, annak szívében fény ébred, éltető fény, valami az örökkévalóságból. Akit szeretete legyőz, aki ezt mindennél jobban félti, őrzi, annak lelkét újra meg újra szabaddá teheti. Őt követve megérkezhetünk. Megszólított? Őt szolgálom? Övé az életem, vagy saját életem uraként, magam akarok örökséget szerezni? Az marad meg, amit tenni vágytam? Az amiről azt hittem, rám van bízva? Vagy amit ő őriz meg számomra? Az örökkévalóságban kiderül, mi mit ér... Mennyi minden látszik itt értékesnek, fontosnak, ami odaát semmivé lesz, de amit itt Tőle kapunk, ami isteni ajándékképpen minden bajon túl ragyog, az megmarad…

„Nem az a poggyász érdekes,
mivel az ember útjára indul,
hanem mivel – megérkezik!”