Egyik este láttam egy filmbéli jelenetet, szeretném idézni. Egy folyóparton, benn a vízben állt valaki, felé emberek igyekeztek, szép lassan, és amikor elébe értek, ő a vízbe merítette őket. Keresztelt. Három csavargó féle ember, nézte messziről mi történik, majd egyikük kapta magát, odafutott soron kívül, bemerítette őt is. Boldogan kiáltozva rohant vissza a társaihoz! - Azt mondta, minden bűnömet lemosta, egy sincs többé, tiszta vagyok! A másik kettő megrökönyödve sorolta: de tegnap loptál, és becsaptál másokat, mennyit hazudtál...- Igen, mindet lemosta! - ujjongott tovább, a bemerítkezett. Aztán társai közül az egyik megindul befelé...

Valami tiltakozás volt bennem. Ez azért nem ilyen egyszerű. Vagy mégis? Megvallom, elgondolkodtatott ez a jelenet. Mi történt meg? Megtörtént? Valódi bűnbánat és bocsánat az övék?
Dietrich Bonhoeffer Követés című kötetéből hadd idézzek ezzel kapcsolatban valamit:

"Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem... Harcunk ma a drága kegyelemért folyik. Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent... olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak... Az olcsó kegyelem a tanításként, elvként, rendszerként megjelenő kegyelmet és általános igazságként megjelenő bűnbocsánatot jelenti... a bűn igazolását és nem a bűnös megigazítását jelenti... nem a bűnét elhagyó és megtérő bűnös megigazulása, nem a bűntől elszakító bűnbocsánat... Az olcsó kegyelem az, amelyet mi adunk magunknak...
A drága kegyelem... mindenekelőtt azért drága, mert Istennek került sokba" Istennek, Fia életébe került, és nekünk nem lehet olcsó, mi Istennek drága... A kereszténység elterjedésével és az egyház növekvő elvilágiasodásával párhuzamosan elfelejtődött a drága kegyelem ismerete. A világot kereszténnyé tették, a kegyelem pedig a keresztény világ köztulajdonává lett... Győzött az olcsó kegyelem..."

Olcsó kegyelem - drága kegyelem? Ember oszt Isten nevében, vagy Isten Lelke oldoz fel? Igazolni akarunk, megtartott szokással, elvárt jelzésekkel, bizonygató szavakkal, vagy odamenekültünk, elébe álltunk, mint reménytelenek, és feloldozhatott, könyörülhetett rajtunk?
Éreztük már halálosnak a bűn szorítását, terjedését, életünket, vágyainkat, kapcsolatainkat megrontó hatalmát? Vagy csak elfogadtuk, gyakoroljuk annak szokás és szertartásrendjét, hogy Jézus Krisztus a bűneinkért halt meg, s minden bűnre érvényes áldozata? Mit ér ez?

Mostanában valahogy többet imádkozom a gyerekeimért, életükért Istenhez tartozásukért. Meglepve érzem, épp azóta sokkal több megoldhatatlan kérdés, probléma, feszültség, gond, baj került felszínre, ami miatt féltenem kell őket. Az olcsó kegyelembe (az ismeretbe, szokásrendbe), a mi gyerekeink magától értetődően kerültek, de vajon áhítják a drága kegyelemet?
És én, és mi? Meddig marad drága, mitől értékelődik le, mitől lesz újra olcsóvá a kegyelem?

Jézus szíve megesett a bélpokloson, tudta, ha Ő nem segít, senki se tud rajta segíteni. KINYUJTOTTA A KEZÉT, MEGÉRINTETTE, SZÓLT: AKAROM, TISZTULJ MEG!

Mit tett a beteg? Futott, letérdelt, kért, remélt. Mit tett Jézus? Kinyújtotta, megérintette, szólt. Más hiába cselekedné ugyanezeket, attól nem gyógyulna meg egyetlen beteg sem. Akarta, hogy meggyógyuljon? Ennek lehetőségében hitt a gyógyíthatatlan beteg. Nem a mozdulatban, hanem abban, hogyha Jézus akarja, meg tudja gyógyítani. Isteni ereje, hatalma van rá.

REMÉNYIK SÁNDOR:
                  GYÓGYÍTS MEG!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.

EKKOR ELKÜLDTE ŐT, KEMÉNYEN RÁPARANCSOLT, EZT MONDVÁN NEKI: VIGYÁZZ, HOGY SENKINEK SEMMIT NE SZÓLJ, HANEM EREDJ, MUTASD MEG MAGAD A PAPNAK ÉS VIDD FEL AZ ÁLDOZATOT A TE TISZTULÁSODÉRT, AMIT MÓZES PARANCSOL BIZONYSÁGUL NEKIK.

Jézus Krisztus tisztában van a törvénnyel, tiszteli a parancsolatokat, érzi a betegség súlyát, tudja a papok jogát. Ezért félreérthetetlen KEMÉNYEN RÁPARANCSOL a meggyógyítottra.
VIGYÁZZ - mondja neki Jézus. Kire, mire vigyázzon? Arra, amit nyert, és arra, akitől nyerte.
Három dolgot parancsol, és ezekben várna engedelmességet a megszabadított embertől:

SENKINEK SEMMIT NE SZÓLJ - ne dicsekedj a csodával, ne a szád mondja el, mi történt.
MUTASD MEG MAGAD A PAPNAK - az elé állj, aki látott betegen, aki menthetetlennek tartott, hadd lássa hogy megtisztultál, hogy meggyógyultál, engedd, hadd mondja ki ő amit lát. VIDD FEL AZ ÁLDOZATOT Istennek legyél hálás, mert Ő szabadított, Ő tisztított meg.
Miért ne szóljon, meddig ne szóljon senkinek? Míg nem látják rajta, míg meg nem állapítják felőle, hogy tiszta. Az ezért felelős papoknak kell kimondani azt, amit látnak, avagy nem látnak többé. Törvény van rá. Jézus tudja, fontosnak tartja, nem akar ütközni, szembefordulni.

"A poklos emberre vonatkozó törvény, amikor megtisztulva a pap elé kerül: menjen ki a pap táboron kívülre, és ha úgy látja a pap, hogy meggyógyult a poklos ember a poklos kiütéstől, akkor hozzanak a pap parancsára a megtisztulni akaróért két élő, tiszta madarat, cédrusfát, bíborfonalat és izsópot..." III. Mózes 14: 1- 4.

DE AZ ALIGHOGY ELMENT, KEZDTE MINDENFELÉ HIRDETNI ÉS TERJESZTENI AZT, AMI TÖRTÉNT VELE, ÚGY HOGY JÉZUS NYILVÁNOSAN MÁR NEM MEHETETT BE EGY VÁROSBA, HANEM KÜNN, PUSZTA HELYEKEN TARTÓZKODOTT ÉS ODAMENTEK HOZZÁ MINDENÜNNEN.

Miért nem engedelmeskedett Krisztusnak? Mi töltötte be a szívét? Mi volt fontos a meggyógyult leprás számára? Az, ami vele történt. Az, amit ő gondolt minderről. Úgy tűnik, mintha hálás lenne, hisz ujjongva beszél a csodáról, ami történt, mégis engedetlenség, hálátlanság.
A meggyógyult leprás, a Jézus érintése által történt csodát fennhangon mesélve azt éri el, hogy JÉZUS NYILVÁNOSAN MÁR NEM MEHETETT BE EGY VÁROSBA... Jézus nem akart körön kívül lenni, se Isten házát elhagyni, se papokkal szembefordulni, se mást erre indítani.

Mitől nem hallotta Krisztus figyelmeztető szavát, parancsát? Mit tesz helyette? Meghökkent,
kíváncsiságot, értetlenséget, neheztelést, haragot, ellenségeskedést ébreszt környezetében. Mentség az, hogy nem bír magával? Épp ez az. Elveszett volt, megszabadult, s lám, a maga ura ismét. Nem azt teszi, amire nézve Jézus időben óva inti, kéri, tanácsolja, eligazítja...

És mi? Tipikusan a kegyelem leértékelő művelete, az olcsó kegyelem foganatosítása, hogy ujjongva beszélünk arról, mi történt, de nem tesszük azt, amire épp szabaddá tenne minket. Beszélünk arról, ami történt, de nem azt lépjük, amit ránk bízna, amit lépnünk kellene... Magunkénak tekintjük, amit tőle nyertünk, amivel neki tartoznánk. Magunk gazdái maradunk, mintha mi se történt volna... Elkezdünk beszélni arról, hogyan, hol, ki által történt, ami történt, és oda, abba, ahhoz hívunk másokat, de hiába, ha az életünkben semmi sem változik.

Bár végre látnánk gyógyíthatatlan sebeinket, életünket, indulatainkat, és így, elveszetten Őt keresnénk, kérve-kérnénk, hogy könyörüljön, és méltatlanságunkat érezve, végre elnémulnánk; az Isten könyörülő szeretetétől, az érdemtelenül elnyerhető drága kegyelemtől....

BÓDÁS JÁNOS
               NÉMASÁG

Én sohse láttam még a Vezúvot,
és nem hallottam őrjöngő neszét,
mikor méhében szenvedély zuhog,
s kavargó kínok fojtott tüze ég
és reng, vonaglik, lázas lesz a teste,
kitörni kész a lávás indulat,
hogy benne forró vágyát kieressze,
hiába!... minden mélyen lenn marad!
S csak forr, veszett haraggal forr a mérge,
(vagy tán szerelme) hörgőn, mint az orkán,
aztán egy mélyet sóhajt még az égre,
és... csönd. Egy árva hang se jön ki torkán.

Én nem láttam még vonagló hegyet,
és mégis sokszor mélyen vele érzek,
mert jaj, a lelkemben is rejlenek
forrongó vágyak, álmok, szenvedélyek.
Mert bennem erdők rengetegje zúg:
tüzek, színek, pacsirták és sirályok,
nagy májusok és ködös, bús borúk,
ujjongó nóták, fájó nagy sírások.
Ilyenkor lázban pírlanak az esték,
lelkem: Vezúv, az ajkam: tüzes árok,
s csak sóhajtok: mit mondani szeretnék,
arra egy árva hangot sem találok.

HA AKAROD, MEGTISZTÍTHATSZ ENGEM - Hozzá futok, előtte térdelek, míg könyörül? Várok addig, míg Lelke indul, érint, és isteni szó, erő szabadít? AKAROM, TISZTULJ MEG!
És ha megszabadított, lehet végre ura, gazdája az életemnek? Ő, aki életével fizetett értem? Elnémulok végre, hogy Őt halljam, rá figyeljek és szavának engedelmeskedve kövessem Őt?