Lehet, hogy a technológia csúcsra jár, de az ember mintha végképp eltévedt volna. Több kapcsolatunk van, de kevesebb barátságunk. Több információnk, de kevesebb bölcsességünk. Több bennünk a bátorság a véleménynyilvánításra, de kevesebb a készség a belátásra.

Miközben úgy tűnik, hogy a világ sohasem volt még ilyen magas fokon fejlett, egyre nyilvánvalóbbak a hanyatlás jelei. Egyre többen érzik és fogalmazzák meg, hogy a külső fejlődés mögött egy belső zuhanás részesei vagyunk. A különös az, hogy ezt nem mi érezzük most először.

A múlt nagy filozófusai – Platón, Arisztotelész, Seneca, Augustinus – különböző korokban, különböző nyelven, de szinte ugyanazt üzenték: a civilizációk akkor kezdenek hanyatlani, amikor az emberek elveszítik a belső iránytűjüket.

Platón már az ókori Athénban megírta, hogy egy társadalom akkor kezd szétesni, amikor a közjó helyett az egyéni vágy válik mértékadóvá. Aki az Állam című művét olvassa, rácsodálkozhat, hogy egészen olyan, mintha a mai problémákra reflektálna: egy világ, ahol mindenki a saját érdekeit hajszolja, miközben elvész a közösségért vállalt felelősség. Még a híres barlanghasonlat is banálisan aktuális, csak a barlangfal helyett mi a képernyőt bámuljuk.

Arisztotelész, Platón tanítványa még tovább megy: szerinte az ember boldogsága és értéke nem a külső javak birtoklásában rejlik, hanem az erények gyakorlásában. De mit is ér ma az a szó, hogy erény? Vagy mondjuk mértékletesség, bátorság, igazságosság? Ki méri ma ezekkel a mértékekkel az ember értékét? Milyen is lenne egy álláshirdetés így: fiatalos csapatba keressük erényes, mértékletes, bátor, igazságszerető kollégánkat? Ez ugye elképzelhetetlen. Ma inkább hatékonynak kell lenni, rugalmasnak, lojálisnak és persze versenyképesnek. Csakhogy, ha az ember értékeit vesztetten veszi fel a technikai fejlődés tempóját, nem tesz mást, csak rohan a vesztébe.

Seneca, a sztoikus bölcs kétezer éve figyelmeztetett: aki mindig azt teszi, amit a tömeg elvár, előbb-utóbb elfelejti, hogy ki ő valójában. Ez a gondolat is kiélesedik a mai összefüggések között. A közösségi média algoritmusai olyan tömeget formálnak, amelyet senki sem lát, de mindenkit irányít. A „mutasd meg magad!” kultúrájában egyre nehezebb valódi arcokat látni. Ha mégis megmutatja valaki a valódi arcát, amellett, hogy begyűjt számos bélyeget – túlérzékeny, pszichotikus, különc … – a másodperc töredéke alatt a feledés völgyébe löki őt egy celeb reggeli kakaójáról készült fotó.

Augustinus más szavakkal, de ugyanerről beszél: a világ rendje belülről indul. Ha a lélekben zűrzavar van, akkor a közélet is csak azt fogja tükrözni. „Nyugtalan mindaddig a szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk” – írja Vallomásaiban. Ma leginkább kívül keressük a stabilitást: törvényekben, vezetőkben, szabályrendszerekben –, miközben belül tétova kérdések és ki nem mondott félelmek dolgoznak. Nem működik a belső tájoló. Az eredmény pedig a pillanatnyi érdekek és igények által irányított, egyszerre kiszámíthatatlan és nyomon követhetetlen, sunyi öntörvényűség.

Ha engedi az ember, hogy bevilágítsa a sötétséget ezeknek a régi mécseseknek a fénye, rájön, hogy nem valami nosztalgikus moralizálás a cél, hanem hogy meglássuk önmagunkat. Megjelennek az emberi természet örök töréspontjai: vágy és elkötelezettség, szabadság és rend, egyéni érdek és közösségi felelősség.

Hajlamosak lennénk legyinteni. Kimondani, hogy reménytelen. Vagy éppen globális megújulást sürgetni, esetleg hatalmas reformokkal előállni. Én nem tudom. Nem tudom, hogy most majd pusztulás utáni újjáteremtés lesz-e, vagy a romokból való felállás, mint már annyiszor. Nem tudom, hogy minek van itt az ideje és hogy mire van még idő. De biztos vagyok benne, hogy mindegyikünk számára ideje van a megállásnak, az elcsendesedésnek és az ahhoz való közelebb húzódásnak, Aki megváltotta a világot. Aki megváltott minket. Akinek a közelében valahogy könnyebben mondja ki az ember azt, hogy „mi”, ahelyett, hogy „én”-t mondana.

Nagy Viktória
református lelkipásztor