Mi az egyház? - A magyar református egyház néhány jellemzője

A magyar református egyház mindenekelőtt konfesszionális egyház.

A magyar református egyház mindenekelőtt konfesszionális egyház. 
Istennek hála a magyar református egyház alkotmányban mind a mai napig a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté alkotja egyházunk hitvallási bázisát. Ez csak 1931-től van így. Természetesen, addig is e két hitvallás adta a teológiai tájékozódás és kateketikai felkészítés alapját, ám a század derekán éppen azért vették be e két hitvallási iratot megnevezve is az egyházalkotmányba, mert sürgető igényként jelentkezett, hogy egyházunk tanítása, világnézeti, szellemi megnyilatkozásai, értékszempontjai ennek a két hitvallási iratnak az alapján bontakoznának ki, mélyülnének el, erősödnének meg. Ez ma is sürgető igény. Számos jele van mai vitáinkban, küzdelmeinkben, harcainkban, hogy ez a hitvallási tájékozódás megtartó erő tud lenni számunkra. Mindeközben számos jelét látjuk a világ más református egyházaiban, hogy a hitvallási bázis feladásával nem híveket nyernek, nem értelmesen és ön-azonosan és misszióilag elkötelezetten nyitottak a világ felé, nem új tagok jöttek, hanem inkább híveket veszítettek. S halljuk itthon is sokaktól, hogy nekünk is hagyni kéne ezt a hitvallási bázist, helyette a mai ember, mai igényének megfelelő mai válaszokat kellene adnunk. Például hivatkoznak a hollandiai vagy svájci református egyházakra, ahol már annyira nem fontos a hitvallás, sőt, mint már szinte szégyellnék is azt. Kérdezzünk vissza. Megteltek a templomaik? Nem inkább kiüresedtek? Nem mintha a hitvallásosság csodaszer lenne, mely révén egy csapásra megoldjuk a misszió problémáját. Ezt nem mondhatjuk. De azt mondanunk kell, hogy az egyháznak hitvallási alapon álló elkötelezett egyháznak kell lennie, s a mi egyházunk mind máig - legalábbis elviekben - konfesszionális egyház.

Másodszor a református egyház történelmi egyház.
A "történelmi egyház" ugyan politikai divatkategória lett, és egyre inkább már csak az egyházpolitikában használatos vagy az általános egyházjogban, nem ok nélkül, tegyük hozzá. Szeretném azonban, ha a kategória mindnyájunk tudatában elmélyülne és gazdagabb jelentéstartalma is föltárulna, ha nemcsak abban az értelemben használnánk, hogy mi reformátusok, evangélikusok, izraeliták és római katolikusok történelmi egyházak vagyunk, míg az összes többi egyház nem történelmi egyház. (Ez ugyanis legfeljebb csak Magyarországon igaz, míg például az Egyesült Államokban már nem így oszlik meg a mezőny, nem beszélve például Ukrajnáról, ahol a református egyház ezen ismérvek alapján szóba sem jöhetne, mint történelmi egyház.) A kifejezéssel sokkal inkább az szeretném érzékeltetni, hogy a magyar református egyháznak történelmi érzéke-érzékenysége van, s nemcsak az apokaliptikus világvég várás értelmében, hanem az isteni gondviselésre, a megtartatásra, a történelem dolgainak isteni vezettetésére nézve is . Annak a pofonegyszerű igazságnak a kimondása, hogy a református egyháznak történelme van, azt is jelenti, hogy mikor egyházunk intézményeivel, a szervezetével, az iskoláival találkozunk, ezekkel együtt egy történelemmel is találkozunk. Ezek ugyanis nem holmi akarnok szeszélyből létrejött intézmények. Felállításukat nem néhány vasakaratú látnok préselte ki belőlünk. Nem valamiféle ránk oktrojált szükségszerűség vagy szükségszerűtlenség következményei. Éppen az úgynevezett negyven esztendő tanított meg bennünket arra, hogy mennyire fontos tudnunk: történelmi egyház vagyunk, intézményeinknek történelme van, az egyházi intézményrendszer szervesülés, folyamatos épülés eredménye. Az újrakezdés idején éppen ez a tudat irányíthatta az egyházat elvett intézményei újraindítása felé. S azt is meg kellett tanulnunk e negyven év alatt, hogy milyen hihetetlen veszélyes volt, mikor fantaszták vagy megalkuvók akartak az egyházra új intézményi struktúrát rákényszeríteni. Ez az úgynevezett negyven esztendő, ha nem lett volna olyan tragikus és hazug, még afféle kísérletnek is tekinthető lenne, melynek során a magyar református egyházra egy újfajta teológiára hivatkozva egy újfajta létmódot, újfajta történelemszemléletet, újfajta elkötelezést, s ebből adódóan újfajta intézményességet (voltaképpen: intézmény nélküliséget) akartak rákényszeríteni. Istennek hála, csak kísérlet volt. Egy amerikai ismerősömmel erről beszélgetve, miután összefoglaltam e negyven esztendő minden nyomorúságát, azt mondta: "Tudod, én azért sajnálom, hogy ez a szép kísérlet kudarcba fulladt." Én meg azt mondtam neki: "Én meg nagyon örülök annak, hogy úgy érezhetem magam, mint egy túlélő fehér egér." Az, hogy a református egyháznak történelme van, megment bennünket attól, hogy utópisták legyünk, vagy hogy illúziókat kergessünk. Nem minden működik tökéletesen? Nem minden olyan szép, ahogy szeretnénk? Nem megy minden egy csapásra? Nos, éppen ez a történelem. Kitartó józansággal kell küzdeni, alkotni, teremteni. A református egyház történelmi egyház, mert történelmi érzéke van. Azt hangoztatva, hogy érvelése, szemléletmódja történelmileg meghatározott, azt értem: a református egyházat át kell hassa az a tudat, hogy Isten a történelem Ura. Nem önkényes belátásaink, félelmeink, kedvteléseink, hajlamaink, vágyaink a történelem legfőbb alkotóereje, hanem az, aki a történelem Ura.

Ebből fakad a református egyház egy másik jellemzője: a református egyház szolidáris egyház.
Amennyiben ugyanis történelmi érzékenység jellemzi, küldetését már ezen feltétel alatt értelmezi, precizírozza és artikulálja. Egyrészt nyilvánvalóan is adódik, hogy szolidáris egyháznak kell lennie - a magyar nép sorsa miatt. A magyarság szétszakított állapotában, szétszórtságában nem szolidárisnak lenni azt jelenti: nem betölteni a krisztusi parancsot. Ugyanakkor azonban a szolidaritás nemcsak szükségszerűség. A szolidaritás megérlelődéséhez nem elegendő az, amit ránk kényszerít a történelem. Nemcsak arról a vastörvényről van itt szó, melynek, ha akarunk, ha nem, engedelmeskedünk kell. A szolidaritás a küldetéstudatunk felismerését, a küldetés tudatosulását is jelenti. A magyar református egyház hagyományosan úgy értelmezi küldetését, sajátos feladatát, hogy ehhez a néphez küldetett. Ennek a népnek kell evangéliumot hirdetnie, ehhez a néphez szól a missziója, akár oly módon is, természetesen, hogy a misszió nem érhet véget ennek a népnek a határainál. Küldetésünk van minden más keresztyén felé is, a történelmi tapasztalok bizonyságtételével, Isten megtartó kegyelmééért való hálaadással. Szomorú tapasztalatom, hogy sokfelé járva a világban, keresztyén körökkel találkozva, nem mindig érzem a hálaadás erejét és lendületét. Ez, persze, egyetemes emberi jellegzetesség. Ha jól van dolgunk, az természetes. Ha nincs jól dolgunk, lázadunk. A magyar református egyháznak a saját nemzete keretein kívül is feladata, hogy emlékeztessen a történelem Ura iránti hálaadásra. Gondolta volna valaki tizenöt esztendővel ezelőtt, hogy az a világrend, amiben éltünk, nem marad fenn örökre? Gondolta valaki, hogy Isten kinyújtja a kisujját, és elbotlik benne egy világbirodalom? Van miért hálásnak lennünk. Ez amúgy az egész református hitből is következik, jó tetteink célja nem érdemek szerzése, hanem hálás dicsőítése az ingyenes isteni kegyelemnek.