Mit nem hiszek magamról?

„Nem a munka felől érkezünk a nyugalomba, hanem a nyugalomból indít a munkába az Úr. Nem a küzdelemből érkezünk a győzelembe, hanem mert már győztünk, azért tudunk küzdeni.” A Horváth Levente lelkipásztorral készült interjúnk második része.

Az Élek többé nem én? címmel megjelent beszélgetés folytatását közöljük az alábbiakban.

A református kegyességben azt szoktuk mondani, miután meghaltunk Krisztussal, hálából Istennek élünk. De mi az a hálaviszony, ami újra meg kell, hogy újuljon bennünk? Mit jelent Istennek élni?

Annak az örömteli kétségbeesése, hogy nem tudok Istennek élni. Nem hiszek abban, hogy hálából Istennek kellene élni, már a megfogalmazás, hogy kell, az is hamis. Másrészt, ha hálából élek Istennek, akkor én Istennel kereskedelmi viszonyban vagyok. Abraham Kuypernek (holland református teológus, publicista, államférfi – a szerk.) van egy kritikája a Heidelbergi Káté harmadik fejezetével szemben, a háládatosság témájával kapcsolatban, ami nagyon eszméltető volt számomra.
Ő azt mondja: félre is vezethet bennünket a káténak ez a része. Megdöbbentő volt olvasni, mert igaza van. Könnyen megeshet ugyanis, hogy a végén „a hálából neki élek” lesz az érdemem. Tehát egy új érdemszerkezetet építek föl. Igen, kizárólag hit által igazultam meg, de a megszentelődésben mégis én teszek valamit hálából? Ez úgy nézne ki, mintha átnyújtanál egy szép ajándékot a szülinapomon, és én a pénztárcámhoz kapnék, és teljes hálából azt kérdezném, hogy mennyivel tartozom, szeretném kifizetni. Hát, mélyen megsérteném az ajándékozót. Mi az, ami az embert a pénztárcájához készteti? Ez az elvetemült, hiú gőg bennünk, hogy valamit mi is adhatunk cserébe. „Nem létezik, hogy rá lennék annyira szorulva az Isten ajándékára, a kegyelemre.” Istent persze lehet szeretni, de nem lehet viszontkegyelmezni. A szeretet kétirányú, a kegyelem egyirányú.

Elkápráztatni magam azzal, hogy hálából Istennek élek, nagyon veszélyes dolog. Istennek vajon szüksége van arra, hogy én neki éljek? Nem, neki arra van szüksége, hogy Ő bennem éljen. Úgy is mondhatnám, hogy a Szentlélek, az Ő Lelke képes neki élni. Jézus azért van bennem, hogy Jézusnak szolgáljon. Jézus szolgál Jézusnak. A szőlőtő és a szőlő gyümölcse ugyanaz. Azért merítek Jézusból, hogy a végső gyümölcs, ami ebből kifejlődik, abban Jézus önmagát ismerje föl.

Ha már itt tartunk a János evangéliuma 15. részénél, nem véletlen, hogy Jézus nem cselekedetekről beszél. Azt mondja: ha a szőlőtőn maradtok, akkor teremtek sok gyümölcsöt. Gyümölcsről beszél. Aki meg akar igazulni – akár a hála tetteiből is, látens módon, tudat alatt –, persze, nem így fogalmaz, csak úgy van vele, hogy ó, annyira meghatott Jézus áldozata, na, valamit én is adjak. Ez nagyon szép, kedves, bájos, csak érvénytelen. Persze, nem merünk ezzel szembenézni, mert túl nagy az érzelmi színezete is a dolognak. Jézus viszont tud nagyon kemény lenni ebben a kérdésben, mert Ő kijelenti: ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok, hogy haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt (vö. Lukács evangéliuma 17. rész, 10. vers). Nem lehet tehát elbízni magam, hogy meg fogja hatni Istent, ha neki fogok élni. Nem, neki ez nem célja. Sokkal jobbat ajánl: azt mondja, én vagyok az élet, és az élet akar élni titeket. Én benned akarok élni – úgy is mondhatnám, hogy aki csak hálából akarja viszontszolgálni Istent, az „szentkettősséghívő”, nem Szentháromság-hívő. Az nemcsak az Atyában hisz – ahogy sajnos sokan, akik nem tudnak mit kezdeni Jézussal –, hiszen már hisz Jézusban is. Hiszi, hogy szükség volt Jézus áldozatára, hogy a bűne eltöröltessék. De még mindig nem hiszi a Szentlelket – most élesen fogalmazok. Mert akkor hiszem – nem fejben és teológiailag, szóban és képzeletben, hanem valóságosan – a Szentlelket, mint a Szentháromság harmadik tagját, ha engedem, hogy ez az élet átplántáltassék belém. És ez az élet elkezdjen bennem élni. Mert csak a Jézus élete tudja betölteni a törvényt. Istennek az a célja, hogy Jézus rajtunk keresztül is betöltse a törvényt.

Persze, ezután nem engem fognak megtapsolni, hanem egyedül Jézust. Mindenben Isten dicsősége a tét. Ha én neki élek, ez nem Őt dicsőíti, hanem engem. De ha Ő élheti az Ő életét bennem, akkor minden dicsőség egyértelműen az övé lesz. Sőt, minden szentség is az övé lesz. Nekem nagyon jólesik a Jelenések könyve 15. fejezetének 4. versében az az ének, hogy „Uram, egyedül Te vagy szent”, mert akkor nekem nincs ilyen projektem, hogy szent legyek. Nekem csak az a projektem, hogy Ő legyen szent és Ő maradjon szent; és bennem is Ő legyen, és én is a Szentben.

A megszentelődést nem lehet evolúciószerűen elképzelni, hogy fokról fokra egyre feljebb haladunk. Nem. Ahogy Pál mondta öreg korában: a bűnösök között az első vagyok. Hogy tudom megélni azt, hogy most is én vagyok a legnagyobb bűnös, függetlenül attól, hogy mennyit növekedtem a kegyelemben? Hát, ha növekedtem valóban a kegyelemben, akkor nem kábít el semmi, hogy ne lássam magam a legnagyobb bűnösnek. Ez a fajta tudatosság éltet. Nem érdekel, hogy beleesek-e vagy sem a más vaskos bűnébe. Nem ez a kérdés. Az a kérdésem, hogy megtehetem-e, amit ma reggel: hogy felemeltem a szavam a fiamra. Azt megbánni olyan, mintha valaki egy gyilkosságból térne meg. Nincs különbség. Amikor Isten szól, kiderül megint valami, amiből meg kell, hogy térjek.

Ez olyan, mint amikor egy papírlap alá tartok egy gyufát, egy kis pontban megjelenik a tűz, és aztán villámgyorsan elkezd terjedni. A tűz átmérője növekszik, egyre nagyobb felületen találkozik a papírral. Ha megjelenik a kegyelem által az élet bennem, egyre nagyobb felületen találkozik a kegyelem a bűnömmel. Egyre több bűnöm lesz.

Egyre nagyobb felületen érintkezik a kegyelem a bűnnel. Ezért érzi sokszor a hitéletben az elején főleg az ember, hogy mióta befogadtam Krisztust és az Ő útján kezdtem járni, mintha mind bűnösebb lennék. Ezt valóban így is tapasztaljuk, mert olyasmi, ami addig kis átmérőben látszott, terjedni kezd, és ez egy diadalmas terjedés. A világosság fényében nő az ámulat, hogy ha én lettem volna a helyedben, Uram, és tudtam volna, hogy ennyi bűnöm van, lehet, hogy kétszer meggondolom, hogy meghaljak-e egy ilyen hitvány alakért, aki én vagyok. Az ámulat nő a hívő emberben, nem az értelem, nem a teológiai tájékozottság vagy spekuláció. Ez kopott ki belőlünk, ez a csodálat, ez az aha-élmény, ez a rádöbbenés, hogy most értem, miről beszélsz, Jézus. A jól ismert szavaid hirtelen olyan idegenül hasítanak belém, és mégis lelepleznek, mert megmutatkozik valami, amit nem is sejtettem.

Isten élete bennünk saját önelvesztésünkkel jár. Sokan mondják, amikor a megtérésükről beszélnek, hogy azért halogatták a döntést, mert nagyon féltek attól, Isten mit vesz el majd tőlük. Említette, hogy csak Isten a szent. Amikor mi szentek leszünk, akkor emberből szentek leszünk?

Nagyon fontos, amire utal, mert a kérdés valójában arról szól, hogy a nagy narratívába, a Krisztus-történetbe hogy van belefoglalva az én kis történetem. Fontos, hogy lássam a bűneset előtti, a bűneset és megváltás közötti, a megváltás utáni és a megdicsőülés utáni önmagamat. Négyféle identitásról van szó, ami mozgásban van. Krisztussal együtt meg voltatok feszítve, meghaltatok, megelevenített, föltámasztott, fölvitt benneteket és ültetett a mennyei helyekre. Ez mind múlt időben van – én már ott ülök. Mit jelent ez? Hogy a negyedik fázist is hitben előrehozhatom. A hit a reménylett dolgokat valóságul veszi (vö. Zsidókhoz írt levél 11. rész, 1. vers). Tudom, hogy lesz az identitásomnak egy olyan szakasza, amikor nem lesz bűn. Meg van írva, hogy nem lesz ott fájdalom, könny stb. többé (vö. Jelenések könyve 21. rész, 4. vers), és bűn sem. De addig lesz. Tehát, amíg odaérünk, itt, a földön a bűn, mint törvény működik bennem. Úgy hat rám, mint a gravitáció. Ha én a tizedikről kisétálok azt hangoztatva, hogy nem hiszek a gravitációban, és van annyi akaraterő bennem, hogy én azt legyőzzem, akkor nyilván én ebben a hiszemben nagyot pottyanok. A hitem nem józan hit, és cáfolatra érdemes. Persze, fájdalmas ez. Nem tehetek úgy, mintha nem lenne bűn bennem. Egy dolgot tehetek: elfogadom, hogy van bűn énbennem, halálomig. Az a létmód, amiben benne vagyok, nem jogosít fel most arra, hogy bármilyen illúzió nevében úgy tegyek, mintha nem lenne bűn bennem. Mintha ez lenne a megszentelődés.

Hogy milyen veszteséggel jár a Krisztus-követés? Nekem tetszik mindkét példázat, a szántóföldbe rejtett kincs és a drágagyöngy példázata is. Úgy tűnik, hogy mindkettő ugyanarról szól, nézi is az ember, minek kellett két példázatot elmondani ugyanarról. Csak a figyelmesebb olvasó veszi észre, hogy Jézus először azt mondja, hogy a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez hasonlatos, másodszor pedig a kereskedőhöz (vö. Máté evangéliuma 13. rész, 44–46. vers). Az egyik esetben a kincs az, amiért az ember örömmel eladja, elveszíti mindenét, csak hogy az övé legyen; a másik esetben viszont a kereskedő az, akihez hasonlítja az Isten országát. Ez a kereskedő Jézus az én szemléletemben. Jézus mindenét odaadta, csak hogy az övéi legyünk, elgurult gyöngyszemekként, hogy visszaszerezzen minket a trágyadombról, ahová szétgurultunk. Ő mindenét örömmel odaadta ezért. Ha én ezt meghallom, és ez az öröm megérint engem, és nem a törvény félelme űz, hanem végre megérint az öröm, a szeretetnek ez az elképesztő, képtelenségig menő tette a kereszten, akkor amit nem tudok józan fontolgatással feladni, feladom örömömben. Az evangélium örömhír, és ez kétoldalú.

Ha nem tudom örömmel feladni, akkor még az is jobb, ha nem adom fel, mint hogy úgy tegyek, mintha feladtam volna, vagy nyögvenyelősen kövessem Jézust. Pál mennyire figyel erre! Azt mondja: „hogy a népekért legyek Krisztus Jézusnak szolgája (…), hogy a népek áldozata a Szentlélek által megszentelt és kedves legyen.” (Rómaiakhoz írt levél 15. rész, 16. vers) Mi meg be vagyunk állva a vértanúpózba, hogy bármit föláldozni milyen nagy dolog, és Isten ki fog akadni a meghatódástól, hogy azt elfogadja. Holott, Jézus azt mondja, az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon… (vö. Máté evangéliuma 20. rész, 28. vers).

A rómaiakhoz írt levél 8. részének 13. versében azt írja Pál: ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Ki öldökli meg? Én. De ki által? A magam ereje által? Erőlködéssel vagy intenzív imádság által vagy reggeli hosszabbított áhítatokkal és több templomba, közösségbe járás által? Nem. Azt mondja, a test cselekedeteit a Lélekkel öldöklitek meg, és ezzel összefüggésben van az, hogy akit Isten Lelke vezet, az Isten fia (14. vers). Tehát a Szentlélek nélküli erőlködés a bűnnel szemben, még ha sikerül is teljesítményt elkövetnie, nem nyugodhat meg abban, hogy én mindent megtettem, mekkora áldozat! Ellenkezőleg! Érvénytelen áldozat, csak a Szentlélek által megszentelt harc érvényes. Isten a lesből lőtt gólokat nem adja meg.

Egy korábbi beszélgetésben azt mondta, ne utánozzuk Istent, mert nem attól leszünk istenképűek, hogy elkezdjük Őt utánozni. Hanem fogjuk fel, hogy szentek vagyunk. De mégse vagyunk igazán szentek, hiszen a megszentelődés folyamata tart. Hogyan legyünk mégis Istenhez hasonlókká, mit jelent engedni, hogy Isten éljen bennünk?

Azt mondja Jézus: én élek, és ti is élni fogtok (vö. János evangéliuma 14. rész, 19. vers). Ebben van egy ígéret, mert ha Ő megkezdheti bennem az életét, akkor én is élni fogok. A hangsúly nem azon van, hogy Levente éljen – nem is akar engem éltetni. Vannak ilyen imádságaim, amikor én magamat akarom éltetni, ugye. Ez melléfogás. Levente erőlködését akarom éltetni. Jó, most nem sikerült, de majd még több imádsággal vagy még több hűséggel elérem. És ehhez van pofánk Istent is segítségül hívni. Holott Istennek ez nem projektje, Ő ezt nem akarja. Isten azt mondja: te szabad vagy ettől, nem kell erőlködnöd. Nem a munka felől érkezünk a nyugalomba, hanem a nyugalomból indít a munkába az Úr. Nem a küzdelemből érkezünk a győzelembe, hanem mert már győztünk, azért tudunk küzdeni.

Meg szoktam kérdezni az embereket, hányadik napja volt az Istennek a nyugalom. A hetedik. És mikor teremtette Isten az embert? Azelőtt. Melyik volt az ember első napja? A nyugalom napja. Mert ami az Istennek hetedik, az az embernek az első. Tehát, az ember a nyugalomból volt indítva a munka felé. Hogy bemenjen az Isten nyugodalmába, azért volt utoljára megteremtve. Mégis sürgünk-forgunk-zsongunk, ki akarjuk vívni a Krisztus-arcúságunkat. Az tart vissza, amit nem gondolunk magunkról, hogy vagyunk.

Nem ami vagy, tart vissza attól, hogy az légy, ami vagy, hanem az, amit nem gondolsz, hogy vagy, az tart vissza attól, hogy az légy, ami vagy! Nem az tart vissza a szentségtől, hogy szentnek hiszem magam, hanem az, amiért nem gondolom, hogy szent lehetnék. Egy dolog azt hinni, hogy nem érdemlem meg, hogy szentnek tartsam magam Krisztusban, és más dolog azt hinni, hogy szent vagyok, még akkor is, ha ezt nem érdemlem meg. Az, hogy nem érdemlem meg, hogy szentnek tartsam magam, nem tarthat vissza a ténytől, hogy mégis szentté tettek, hogy szent vagyok az Ő kegyelméből. Az alázatoskodással meg ne akadályozzam a Krisztusban megvalósított identitásom!

Például, miért nem merem, illetve nem gondolom magam már Krisztussal együtt megfeszítettnek? Ha nem hiszem el, akkor azon erőlködöm, hogy végre feszítsem meg magam. Ez álalázat. Ha elhiszem, hogy Krisztussal együtt meg vagyok feszítve, nem tart vissza az, ami nem az identitásom. „Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!” – mondja Pál a Rómaiakhoz írt levél 6. részének 11. versében. Tartom-e, hiszem-e magamról ezt?

Persze, mi a nagy alázatunkban összezavarjuk a hinnivalót azzal, hogy mi hangzik alázatosnak. És az hangzik alázatosnak, ha mi azt mondjuk, ó, én még nem vagyok szent. De az identitásom az, hogy szent vagyok. Pál szenteknek szólítja az összes gyülekezetet. Teli voltak ocsmány bűnökkel. De ettől még Pál az identitásukat nem kérdőjelezte meg. Aki Krisztusban van, új teremtés.

Krisztusban azért szent valaki, mert elismerte, hogy szent, és ezért lehet feddeni. Mert a szent nem esik kétségbe azon, hogy a szentségét el fogja veszíteni. Nem téveszti össze az ítélettel. „Most már feddhettek, mert már nincs semmi kárhoztató ítélet rajtam. Nem fenyeget a kárhozat, biztonságban vagyok.” Aki nem érzi magát biztonságban, az védekezik. Ha én tudom, hogy Krisztusban örök biztonságom van, mert Isten minden bűnömet eltörölte, akkor most már megbeszélhetjük, hogy mik a bűneim. Én is el tudok távolodni a bűnömtől, és objektíven nézni, hogy ez tényleg egy ocsmány dolog volt, Levente. De meg se rebben az a bizonyosság, hogy nem kell félnem, hogy ez fog elveszejteni. Nem rebben meg, mert nem ebben vagyok megigazulva. Ahogy Pál mondja: senkit se ítéljünk, sőt, még magunkat se, mert nem ebben vagyunk megigazulva. Bár származása és rangja miatt neki nem volt mit maga ellen felhoznia, még akkor sem abban volt megigazulva (vö. Korinthusiakhoz írt első levél, 4. rész, 3–5. vers).

Vele együtt én is elmondhatom: a bizalmam súlypontja Jézuson nyugszik, semmi egyébben. Benne, az Igazban vagyok.

Ezek szerint semmi más a megtérés, mint hogy felismerem a „nagy történetet”, és abba beemelem a saját történetemet? Nincs más előfeltétel? És mi az, amit ez elindít?

Tudom, hogy Isten nem kaptafára dolgozik, ezért soha nem akarok embert az embertől megkülönböztetni annak függvényében, hogy ki milyen megtérésélményt tud leírni, mennyire részletes bűnbánata volt, volt-e egyáltalán. Semmi nem izgat, egy dolgot tudok, hogy minden kegyelem. De ez a minden kegyelem egyben van: Krisztusban. Minden ígéret beteljesedik, de őbenne teljesedik be. Abban a pillanatban, ahogy az egyén számára tudatossá válik, hogy aki bűnben él, a bűneiben fog meghalni, de aki Jézusban marad, és akiben Jézus marad, az megmarad.

Ha tudom, mi a különbség aközött, hogy bűnben élni vagy Krisztusban élni, és hálát adok az életemért, mert áthelyezte az Atya a bűnből Krisztusba, abban a pillanatban megtért vagyok. Ezerféle dolog következik ebből, nem következik viszont az, hogy aki Krisztusban van, abban ne volna bűn. Márpedig a mi törvénynek megfelelni akaró emberi logikánk szeretné úgy látni, hogy aki Krisztusban van, abban már nincs bűn. Ezt nehéz megérteni, hogy én nem vagyok a bűnben, de a bűn még bennem van. Így vagyok szent. Nem akkor leszek szent, amikor nem lesz a bűn bennem, hanem így vagyok szent.

Tehát, én humorral nézek magamra, s ha te fedsz engem, nem sértődöm meg, mert a bűnöm már nem visz el a kárhozatig, hiszen a kárhozat megszűnt. Krisztus megfizetett értem, üdvbizonyosságom lehet, ezért nem szorongva nézek a bűnre, hanem kitisztult szemmel, nyugodtan. Igen, ez a bűn, látod, Levente, ezt te csináltad, és ez meg van bocsátva, ez el van törölve. Csak egy eltörölt bűnt lehet megölni. Csak egy legyőzött bűnt lehet legyőzni. Ha én nem ebből indulok ki, ezzel a humorral, hogy micsoda kiváltság, hogy most szembesülhetek azzal, ami már megbocsáttatott, és nem kell, hogy tartsak semmitől, ha szorongok, ha félek ettől, akkor nem tudom a bűnömet igazán átgondolni, nem tudok nyugodtan bűnbánatra jutni. Nem tudom nyugodtan végiggondolni, hogy milyen iskolája Istennek az, hogy éppen ezzel a bűnömmel szembesít.

Isten azt mondja: nem félelem lelkét adtam, hanem az erő, a szeretet és a józanság Lelkét (vö. Timóteushoz írt második levél, 1. fejezet, 7. vers). Dávid azt mondja, ha igaz fedd engem, olyan, mintha fejemet kenegetné olajjal. Nem sértődök meg, nem veszem személyes támadásnak. Miért? Mert az egóm megszűnt. Ez nem nekem van címezve. Az a Levente, aki elkárhozhatott volna, attól Jézus elrabolta a kárhozatot és magára vette. Ő szállt poklokra, kiszorított a pokolból. És ettől tudok nyugodtan szemügyre venni egy olyan poklot, ami már nem fenyeget: a bűnömet. Ez a megszentelődés, hogy szembesülök a bűnömmel. És örülök, ha lelepleződik, mert már tudom, hogy nincs rajtam hatalma.

Ha valaki hitelesen él, akkor transzparens, akkor nem fél, akkor kiteszi: ez vagyok. Felvállalja bárki előtt. A függőktől tanulom a rehabban, hogy ők nem sminkelik magukat, amikor elindulnak a fölépülésben. Ott nagyon fontos, hogy hozzuk világosságra magunkat. Azt mondja János, ha a világosságban járunk, amiképpen ő maga a világosság, akkor közösségünk van egymással, és az Isten Fiának vére megtisztít minden bűntől (János első levele, 1. fejezet, 7. vers).

Ez nekem úgy képződik meg, mintha egy nagy plató körül kis barlangocskák lennének. Mindenki ül a kis sötét barlangja mélyén, úgy érzi, hogy egyedül van, mert nem lát senkit, sötét van, és dugdossa a kicsi bűnöcskéit, abbéli félelmében, hogyha rajta kapják, kivégzik. Majd jön egy hírnök, és azt mondja: elmarad a kivégzés, valaki más helyettetek megfizetett, ki lehet jönni a barlangból. És ahogy világosságra jövök, hirtelen észreveszem a többieket – észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Ha világosságban járunk, közösségünk van egymással. És abban a pillanatban már egységben is vagyunk, mert együtt vagyunk ebben a világosságban. Ha onnan visszahúzódok a barlangomba, megint nem látok senkit. Mert a sötétségbe visszaestem, és nincs senkivel közösségem. Tehát, a transzparencia, amit a Szentlélek létrehoz az életünkben, az rögtön az egyházba helyez engem, jóllehet, ott voltam, csak nem láttam senkit, amíg a bűnömben voltam. Az egység, az egyház egysége nem megvalósítandó cél, hanem adottság. Már egyek vagyunk, mihelyt a világosságra kiléptünk. Már ott van mindenki. Felismerem, te is egy ilyen sötét barlangból érkeztél, igen, én is. Mit takargatjuk egymás elől? Ez a világosság: lemondtunk a szégyenünk takargatásáról.

A beszélgetés első része:

Élek többé nem én? 
Mit jelent Krisztussal együtt meghalni? Ha megváltott a bűntől és a haláltól, miről kell nap mint nap lemondani? Erről beszélgettünk a Kolozsváron élő református lelkésszel, Horváth Leventével.