A hálaadó istentiszteleten Takaró János Lajos lelkipásztor előimádságában Istent áldva adott hálát a közösség mögött álló száz évért és az Ő hűségéért, miközben a jövőt is bizalommal kérte el Tőle. „Áldj meg minket magaddal, jelenléteddel, azzal az élettel, amelynek Te vagy egyedüli forrása” – kérte fohászában a lelkész.

Mit jelent a 100 év, és mit jelent eljutni eddig, az ezer esztendő annyi, mint egy nap isteni perspektívájában? – tette fel a kérdést Balog Zoltán dunamelléki püspök, aki a 100., hálaadó zsoltár alapján hirdetett igét a centenáriumi istentiszteleten. Hosszú vándorút után megérkezik a zarándoksereg a jeruzsálemi nagytemplomba, ahogyan annak idején Jézus is felment oda a szüleivel. Megnyílnak a kapuk, és megszólal a templomi kórus, amelyben akkoriban csak papok énekelhettek: „Ujjongjatok! Ujjongjon az egész föld!” – festette le szavakkal az ókori képet az igehirdető. „Amikor a templomba belépünk, azért, hogy saját hitünk erőforrásánál letelepedjünk, akkor gondolnunk kell arra, hogy mi nem csak magunkat képviseljük” – hangsúlyozta. Azért is vagyunk ott, hogy azok is ujjongjanak, akik még nem tudják, hogy van okuk rá. Visszatérve az ókori jeruzsálemi képhez: az érkező zarándokok, meglátva a papokat a gyönyörű istentiszteleti térben, azt éneklik: „Szolgáljatok az Úrnak örömmel!” Aki azért választja a lelkészi szolgálatot, mert frusztrált, mert nem tud mit kezdeni az életével, de arra vágyik, hogy elismerjék, hogy vezető lehessen egy autonóm közösségben, hogy hálát tapasztaljon a szolgálatért és ettől várja a boldogságát, kudarcra van ítélve – jelentette ki. „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk”, az Ő tulajdona, ami kizár minden más tulajdonlást, és legelőjének nyáját ellátja. Megalkot, megtart és gondoskodik rólunk az Úr – magyarázta az egyházvezető. A zsoltár utolsó verse Isten jóságáról és hűségéről szól: Hűsége nemzedékről nemzedékre tart, ez az egyház titka, a továbbadott hit. „Ezért ma Kelenföldön egy három nemzedékes lelkészcsaládért is hálát adunk” – utalt az elöljáró az elmúlt évtizedekben itt, valamint az egyházkerület más helyein szolgáló, nagy múltú Takaró-lelkészdinasztia tagjaira. Végül kitért az „imádat” kifejezésre, amit gyakran hallani mindenféle szókapcsolatban – olyanokban is, ahová nagyon nem illik, mert a szó gyökerének jelentése ez: hajlongani valami előtt. „Ne hajolj meg semmilyen bálvány előtt, ami ott van az életedben; egyedül az Úr Isten előtt hajolj meg!” – figyelmeztetett a püspök.

Az igehirdetés után az idén 30 éves gyülekezeti kórus lélekemelő zenei szolgálata következett Alföldy-Boruss Csilla kántor-karnagy vezényletével, melyhez közreműködőként a Kovács Zalán László vezette Cantores Ecclesiae Rézfúvós Együttes is csatlakozott.

Páldi Attila főgondnok köszöntője után elsőként Molnár Sándor, a Budapest-déli egyházmegye főjegyzője beszélt arról, hogy a kelenföldi gyülekezet erős missziói lelkülettel az egész dél-budai régió és az egyházmegye egyik legmeghatározóbb szellemi és lelki bástyájává vált. Képes volt a rendszeres növekedésre, a plántálásra, és annak továbbadására, amit Istentől kaptak. A főjegyző a külső-kelenföldi gyülekezet lelkipásztoraként is háláját fejezte ki, hogy az ő közössége épp innen, a kelenföldi anyagyülekezetből indult ki még 1950-ben. „Bárkát építeni nem akkor kell, amikor már esik az eső” – figyelmeztetett üzenetében. Most kell bárkát építeni! Most kell ébredésért, megújulásért imádkozni, feléleszteni az összes Istentől kapott ajándékot a közösségben! – nyomatékosította. „Maradjatok a hit, a krisztusi szeretet, és az evangélium világítótornyai!” – bátorított.

A kelenföldi gyülekezet lelkipásztora, Takaró János Lajos beszédében visszatekintett az elmúlt évszázadból arra az arányaiban rövid időszakra, amióta ő szolgál itt lelki vezetőként, édesapja nyomdokaiban. Emlékeztetett: ez a nyolc év a lépcsőfelújítástól a világjárványon át a szomszédban zajló háborúig rendkívül sűrű és változó időszak volt. Rámutatott, hogy a minket körülvevő, átalakuló világban egyetlen dolog állandó: Isten megtartó hűsége és szeretete, amely száz évvel ezelőtt elindította, és azóta is hordozza ezt a közösséget. A lelkipásztor hangsúlyozta: a jubileumi héten nemcsak a múlt jeles elődeire emlékeztek, hanem a jövőért imádkozva keresték azt is, mivé kell válniuk. „Ennek a közösségnek a jelene és a jövője mi vagyunk, a múltja pedig még mindig él” – mutatott rá. Kiemelte az élő folytonosságot, amely az egyháztörténeti előadásban is kirajzolódott, hogy egyes családokban ma már a harmadik generáció is ide tartozik, nagyszülőktől az unokákig. Zárásként felidézte lelkészi beiktatásának alapigéjét: »Nem rejthető el a hegyen épült város.« „Isten azzal a küldetéssel bízta meg ezt a közösséget ezelőtt 100 évvel – de megbízza ma is újra és újra –, hogy amit tudunk, azt tényleg tudjuk, és amit Istenből megismerhettünk személyesen, azt pedig képviseljük” – fogalmazott. Végül kijelentette, hogy ez a közösség Istené; múltja, jelene és jövője egyaránt az Úr kezében van.

Takaró Károly nyugalmazott tábori püspök, a gyülekezet korábbi lelkipásztora, aki több mint harminc évig szolgált és szolgál jelenleg is igehirdetéssel Kelenföldön, élő tanúként olyan bizonyságtevő, aki Pál apostollal együtt vallja: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szoríttatunk be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen a testünkben.” (2Korintus 4, 8-10.) Kelenföldi szolgálatát szerte a világon hallgatják. Felidézte gyáli lelkészként való megtérését, ahogy Isten a szívére beszélt, átölelte atyai szeretetével, ő pedig Jézus Krisztus halálában a saját bűnös életének halálát élte át. Részletesen szólt arról, hogy elhívását és látását a szolgálatra Istentől kapott, meghatározó igék mentén vette át, Istentől való parancsként értelmezte és igyekezett megvalósítani. „Nem mernék szólni Nélküle” – fűzte hozzá. A tábori püspök ezzel az igével, Jézus Krisztus hívó szavával érkezett Kelenföldre 1996-ban: „Sok népem van nekem ebben a városban...” Megosztott gyülekezetet talált itt akkor. De szólt az evangélium, és emberek hallották meg a hívó szót az ébredésre, és születtek újjá Jézus Krisztus által. „A Krisztushoz tartozás isteni műfaj; az Isten-gyermekségnek az átadása” – jelentette ki.

A centenáriumi ünnepi istentisztelet a Himnusz eléneklése után a jelen lévő két püspök áldásával ért véget, majd az altemplomban szeretetvendégséggel folytatódott.

Képek: Vargosz