Nálatok nyitva a kapu és nyitva van a templom – ez számomra komoly hiányt pótol a református egyházban, azzal együtt, hogy tudom, hogy ezt nem lehetne mindenhol megtenni. Van a nyitott templomajtónak lelki háttere?

Azt hiszem, egyszerűbb nyitva hagyni és biztosnak lenni abban, hogy semmi nem fog eltűnni. A lelki háttere tehát én magam vagyok, aki szeretem, ha nincs a kapu bezárva, ha szabadon lehet kijárni és bejárni és legelőre találni.
Berekfürdő üdülőtelepülés rengeteg fürdővendéggel. A temploma azért van nyitva, hogy ki-ki bemehessen és legyen ott az Isten jelenlétében, mintha meginna vele egy kávét, gyönyörködve a szépségében.

Miért fontos neked a nyitottság mellett a szépség is?

A templomtérre nézve nem úgy szoktam fogalmazni, hogy szép, hanem hogy rendben van. Nekem nagyon fontos, hogy ne legyenek a templomban oda nem illő dolgok. Ne legyen huszonöt váza betéve a szószék alá, mert nem oda való.

A mi templomunk tulajdonképpen csak egy terem, ami a háború alatt épült, az ötvenes években az iskola is itt kapott helyet, 2000-ben nyerte el a mai állapotát. A gyülekezeti tagok szabad kezet adtak nekem, de kellett hozzá egy értő szakember, aki megtervezte, mert tudta, hogyan tud megjelenni ebben a térben a lényegre mutató szakralitás.

A szakralitásról még annyit, hogy itt kilenckor kezdődik az istentisztelet. Amikor ide költöztünk, ezekben a templomtér melletti szobákban laktak a gyerekeink. Megesett, hogy istentisztelet alatt halkan nyílt az ajtó, és egy kisgyerek bedugta a fejét, és mezítláb, pizsamában feljött a szószékre és megkérdezte, hogy meddig tart ez még?!

Én akkor mondtam neki, hogy nemsokára befejeződik, és ölbe vettem. Ez is hozzátartozik a rendhez, hogy nem fontosabb, mint adott helyzetben az emberség.

Ez nagyon szép kép, ami a rend mellett a te megélt szabadságodról is beszél. Te miért a szorongással kezdtél el foglalkozni, mikor ennyire szabad vagy?

Mert a szabadságnak a másik oldala a szorongás. Nagyon szorongó voltam, most már egyre kevésbé vagyok az. Olvastam, hogy egy bizonyos életkor után elmúlik a szorongás, és pont a fiatalabbakat járja át ez a szorongó állapot, a 35 és 55 év közötti kort.

Akkor szorongó voltam. Nagyon. Egy idő után már annyi könyvet elolvastam róla, hogy ebből írtam a doktori disszertációmat.

Hivatásos szorongásszelídítővé lépve elő.

Azt nem mondanám, mert megírtam a könyvet és utána tíz évig szorongtam azon, hogy kiadjam-e. Attól is szorongtam, hogy ha nem jó, nem érdekli az embereket.

Aztán utána elfogadtam, hogy megveszik, elolvassák és még örülnek is neki. De ez nem könnyű, nyáresti olvasmány, hanem egy akadémiai keretnek megfelelő szöveg, tehát azt nem lehet kiolvasni belőle, hogyha bizonyos lépéseken végigmegyek vagy megfelelően imádkozom, akkor elmúlik a szorongás. Viszont rámutat fontos, megszívlelendő dolgokra.

Nem vagy az amerikai típusú, 12 lépésben mindent megoldó módszerek híve?

Abból a típusú könyvből van elég, én doktori disszertációt akartam írni. Ebben inkább az az érdekes, hogy mégis van rá igény. Maga a tény azt mutatja, hogy sokan szorongunk, és sokan szeretnénk ezt az érzést megszelídíteni, vagy elfogadhatóbbá tenni a szorongásunkat, főként a magunk számára.
A legtöbbünk szorongásáról lehet, hogy mások nem is tudnak. Pedig fontos lenne élhetőbbé tenni az életünket. Mert szorongásosan elég nehéz élni, bár megszokja az ember.

Szorongásfókuszú zsoltárolvasással korábban nem találkoztam. Azzal sokkal inkább, ami az egyik református dobócsillagunk: 365 alkalommal szerepel a Bibliában a „ne félj” – ha te ezek után félsz, egyszerűen kishitű vagy.

Miközben a könyvet írtam, folyamatosan ezekkel a „hívő közhelyekkel” küzdöttem és vitatkoztam. Szerintem a Teremtő szemüvegén keresztül kell nézni az életet. Ő egészen másképpen tekint az emberre, minthogy rövidre zárná a problémáját, majd utána szégyellheti magát az ember.

Nagyobb elfogadással kell lenni magunk iránt meg a másik ember és annak az élethelyzete iránt, minthogy könnyen odadobjunk valamit. Azzal rögtön elvettük a lehetőségét annak, hogy megálljunk, leüljünk, hogy ránézzünk a másik emberre és beszélgessünk vele, vagy meghallgassuk.

Szeretne-e valamit mondani, vagy ha nem szeretne, vagy nem tud mondani semmit, akkor üldögéljünk vele és hallgassunk. A keresztyén élet lényegét vesszük el egy-egy ilyen „okos” mondattal, amit az előbb idéztél. Persze, benne van a Bibliában, hogy bízz Istenben, és nem zárom ezt ki véletlenül sem, de ezek a mondatok nem arra a helyzetre vannak kitalálva, amikor valaki meg se mer szólalni, mert annyira sok baja van, annyira szorong, és te egy kész megoldást adsz neki, mert akkor elveszed a lehetőségét annak, hogy idővel megnyíljon. A kész megoldások véget vethetnek a kapcsolatnak, megölhetik a kapcsolatot.

És az akkor meg is hal. Mi hagytuk, hogy meghaljon, ahelyett, hogy egy kis időt töltöttünk volna vele, vagy érdeklődtünk volna eleinte bármiről, ami nem a szorongása, hogy elkezdődhessen a beszélgetés.

Kimondtad kétszer is ugyanazt a kulcsszót: idő. Odaülni mellé, időt hagyni neki, időt tölteni vele. Ez egy luxuscikk. Az egyházban is luxuscikk, mert nincs. Te meg azt mondod, hogy legyen.

Magamnak is mondom ezt, persze. Teli vagyunk disszonanciával, pedig vélem, hogy ez lenne a gyülekezeti élet lényege, a keresztyén emberség minimuma, hogy a másikkal őszintén tudjunk törődni.

Nem veszélyes az elfogadás?

Miért lenne veszélyes? Visszatérünk a templom épületére: nálunk nincs küszöb. Semmilyen, nemhogy magas, mert ez mozgássérültek számára kialakított, küszöb nélküli templom. Bárki bejöhet.

Mi generálja a szorongást tapasztalataid szerint a legtöbbször?

Az élet maga. Ami körülvesz bennünket, amit hallunk, amit megélünk. Hívő emberként azt tudjuk tenni, hogy igyekszünk legalább mi nem generálni szorongást a másik emberben.

Persze, nagyon nehéz azon a mezsgyén egyensúlyozni, hogy nem adhatom olcsón az evangéliumot, nem lehet annyi, mint egy hétvégi wellness. Ennek életformává kell válnia, mélyen belülről kell megérintenie, átformálnia az embert. 

Azt hiszem, nekem személyesen fontos volt az életem egy szakaszában, hogy a szorongásról többet tanuljak, gondolkodjak, fontos volt, hogy ne legyek bezárva az egyházias gondolkodás falai közé, arra nézve is akár, ami a női létet illeti.
Ma már talán a fiatalabb kollégák nem gondolják, hogy probléma az egyházban, ha nők vagyunk. Mégis sokszor egy hosszabb lelki folyamat az, hogy el tudjuk fogadni, nem kell „férfinak lenni” ahhoz, hogy hirdethessük az evangéliumot és azt meg is hallják.
Nekem a gyermekszülés biztosan segített abban, hogy bátran legyek nő – az egyházban is, mert Isten ide állított. Egyébként jó nőnek lenni még egy ilyen férfias egyházban is.

A nagyapám is lelkész volt, apukám is lelkész volt, ahogy a családban nagyon sokan, aki pedig nem lelkész volt, az kántor vagy kántortanító.

Egyházra voltál predesztinálva.

Igen, így is mondhatjuk. Szerettem volna pedagógus lenni, de se a származásom – mint már korábban említettem, nálunk „mindenki” lelkész volt –, se a meggyőződésem nem tette lehetővé, hogy fölvegyenek a pedagógiai főiskolára. Így kerültem a teológiára, de időbe tellett, hogy elfogadjam ezt a helyzetet. Ezért nem álltam be  csak egy sorba, a gyülekezeti lelkészek sorába. Más lehetőségeket nem vállaltam el.

Miért nem csatlakoztál valamilyen szövetséghez? A „valahova tartozás” biztonságot is ad.

Mert nem lettem volna őszinte önmagammal szemben, meg veled szemben se. Ma is inkább rövidebbet prédikálok, hogyha nincs annyi mondanivalóm, de nem töltöm ki valamivel, amit nem üzenetként kaptam.

Ez a hozzáállás a korai önazonosság vállalásáról beszél?

Kezdetben ez inkább dacosság volt, nem önazonosság. Lassan alakult ki bennem az az önazonosság, amikor már mertem a saját gondolataimat továbbadni.

Először is gyülekezeti lelkésszé kellett válnom, aztán kezdtem el érdeklődni jobban bizonyos tudományok iránt. Egyébként tényleg nem akartam lelkész lenni. Ez az életforma gyermekként bőven elég volt, de „elém állt a párt” és világossá tette, hogy engem tanárképzőre nem fognak felvenni soha. Ezért mentem teológiára, amit kezdetben kötelességtudóan, de kevés valódi érdeklődéssel tanultam.

Megszülettek a gyerekeim és csak azután kerültem ide, Berekfürdőre. Három év után éreztem azt, hogy már kipakolhatok a bőröndből.

Ez három év szorongás.

Inkább csalódottság, ami idővel begyógyult, mert voltak, akik mellém álltak. Nem így terveztem, de nekem az lett az életformám, hogy az egyházban élek.

Azért értek olyan bírálatok, hatások, amikor jogos lett volna a belekeseredés, a szorongás.

A szorongás nem, mert azt az Istentől való eltávolodás hozza magával.
Ha eltávolodunk a lényegtől, akkor megbillen az életünk, ha a kapaszkodóink nem olyan erősek. Mindig nagyon szerettem azt a képet a Teremtés könyvében, hogy Isten jár-kel a kertben és keresi az embert, az pedig elbújik előle, mert már valamit nem jól csinált és úgy gondolta, hogy akkor neki már nem lehet találkozni az Istennel.
A távolodással ez a kapcsolat egyre jobban gyengül, és szerintem ez okozza az életünk szorongását. Ez a távolodás a Lényegtől.
A Biblia kínálta lehetőségünk, hogy megérthetjük, megbeszélhetjük, feloldhatjuk, megszelídíthetjük a saját szorongásunkat. A Biblia sokkal több jó lehetőséget ad az ezzel való munkára, mint azt a kívülálló gondolná.

És mi a helyzet a megkeseredéssel?

A gyülekezettel is változott, fejlődött, átalakult a kapcsolatom. Megszerettem és megtanultam az itt élő embereket. Ez a Nagykunság, itt kun emberek élnek. Más a lelkületük, vagy másképp élik meg a lelkiségüket, mint akik között felnőttem Szatmár megyében. Itt tartózkodóbbak az emberek. Ha nem tudtam volna őket megszeretni, akkor nekem nem lett volna szabad itt maradni.

Csökkenthetjük egy gyülekezet értékét, ha nem szeretjük?

Számomra az egyház, az egyházi élet olyan, mint az anyatej, akármilyen is aktuálisan. Ebbe nőttem bele, mi a szüleimmel az egyházat éltük. Attól megrettenek, hogy az, amibe a családom, a felmenőim nagyrésze is az életét tette bele velem együtt, annak fellengzős módon csökkentik az értékét.
Nagyon nagy a felelőssége mindenkinek. Akár úgy is, hogy kifelé kritizáljuk, akár úgy is, hogy nagyon sokszor tehetetlenségünkben, félelmeink közepette képesek vagyunk az Istent is szigorúnak, komornak, mogorvának bemutatni. Nem kedvesnek vagy örömtelinek – pedig kár volna elfelejteni, hogy ilyen az Isten.

Visszajutunk a templomtér üzenetéhez: jó az Isten jelenlétében időt tölteni.

Szeretem azt a történetet az imádságról, amiben egy férfi a mezőről hazafelé mindig bemegy és leül a templomban. Amikor kérdőre vonják érte, hogy mit csinál tulajdonképpen, csak annyit mond: én nézem őt, ő pedig néz engem.

Ez annyira beszédes.

Valahol ez jelenti a megszelídített szorongást.

Minden problémával együtt oda lehet állni az Isten jelenlétébe és tekintetet cserélni. Mert ez a tekintet nem elszámoltat, hanem helyreállít.

Képek: Füle Tamás