Ujjaimmal egy fenyőpolc porába rajzolgatok:
(1) „Miért kérjük magunkon számon a tökéletességet?"
A rendben és tisztában jó létezni. Olyan, mintha eközben mi magunk is rendezetté és tisztává válhatnánk. De sokan túlhajszolják magukat az ünnepi készülődésben, és az a gyanúm, hogy az élet más területein is. Pedig a léceket legtöbbször mi magunk ütjük fel olyan magasra, mely már túlzott és könyörtelen ránk nézve. A környezetünk, a tárgyaink, az otthonunk, sőt, mi magunk is bekoszolódhatunk, elpiszkolódhatunk, fényüket vesztettek lehetünk.

*

Régen a feladatban csak a porlepte tárgyakat, a gyűrődésektől ellustult drapériákat, és a napról-napra folytonosan koptatott eszközöket láttam. Csészét és kanalat. Ablakot és padlót. A legnyűgösebb a legegyszerűbb, dísztelen dolgok takarítása volt. De a takarítás egészen belső üggyé válhat.
(2) Kitakarom, kitakargatom az igazi, fontos dolgokat a rájuk gyülemlett borítás alól.
Olyan feladat ez, mint az ajándékbontás. Az edénybe engedett tiszta víz jócskán zavaros lesz, sárkristályok és meddő kis mocskok úszkálnak rajta. Ebbe a vízbe újra és újra bele kell nyúlni, aztán pedig gyakran kell vizet cserélni. A tegnap felmosott padlókockán holnapra majd új por ül, mely selymesen úszik még a mai szobalevegőben.

*

Innovációk serege siet segítségünkre, hogy minél kíméletesebb, kényelmesebb életrendünk legyen. Villannyal, gőzzel, automatán futnak le a programok. A folyamatokhoz gyakran magunk sem kellünk. Ez bizonyos szempontból érzéki csalódás. Ugyanis a valóság kötelesség. Fel kell ismernünk, hogy az ember dinamikus része a szabálytalan és szabályos formákból álló világnak, a természeti és a civilizált környezetnek egyaránt. Éreznie kell, hogy (3) a kezei, ereje, lélegzete és szívritmusa mind része az életkörzésnek. Szükséges éreznie közvetlenül a tárgyak milyenségét, minőségét, az érzékszervekkel kifinomultan követhető voltukat. Egy régi üvegpohár megannyi ívét, kidolgozottságát, ahogyan a kendővel fényesítve az egyre tisztább lesz. A takarítás élményszerű tanulássá válhat a körülöttünk nyújtózó világról, annak szépségéről, egyszerűségéről és ésszerűségéről.

*

Bizonyos, hogy meg kell tanulnunk félretenni jogosultságainkat és követelőzéseinket. Csendes tudomásulvétellel elfogadhatjuk, hogy valószínűleg a rend kidolgozása és megőrzése, a testi és lelki mosakodás folytonos kötelességünk.
Jó volna belekapaszkodni abba a nyugvópontján derűsen ringó bölcsességbe, hogy (4) mindnyájunknak, kivétel nélkül, voltak, vannak és lesznek körei a rongyokkal. Mert élünk, és ez ezzel jár.
Fel kell mosni a padlót, hogy méltón járhassunk rajta, vagy, hogy le lehessen borulni rá.
A tükröt és a poharat meg kell fényesíteni, hogy az ember megnézhesse benne az arcát.
Ki kell szabadítani a tisztaságot.

*

Hálát lehet adni mindazért, ami körülvesz bennünket. Hálát lehet adni, hogy mosdathatunk és mosakodhatunk; hogy időt és energiát tudunk most adni ezeknek a feladatoknak.

(5) Jelen lehetünk abban, amiben vagyunk, a szaladó lakásban és a megannyi irányba terjedő kaotikus kócerájban. Nem kell megítélnünk, egyszerűen csak elfogadhatjuk, hogy most ez van körülöttünk. Magunk és mások felé így együtt érzőbbekké válhatunk. Szerethető-e az életünk így is? Igen. Tudunk-e hálát adni a rendrakás előtti állapotért is? Hálát adni azért, mert vagyunk, mert a tárgyaink, eszközeink csak úgy: vannak?

Szabó Dóra