I.

Kicsit messzebb kezdem. Ha valaki ránéz a térképre és látja Afrika és Dél-Amerika kontúrjait, akkor alighanem igazat ad a geológusoknak, akik azt mondják, hogy ezek valaha egy kontinens voltak, és a törésvonalak jelzik azt, hogy szétváltak. Azt gondolom, hogy ha a világ vallási térképére, felekezeti térképére nézünk, akkor megint könnyű igazat adni annak a látásnak, hogy kirajzolódnak azok a törésvonalak, amelyek a hajdani egységnek az emlékét idézik föl. S amikor a református egyházról beszélünk, akkor tudjuk, hogy a nyugati, latin nyelvű keresztyénségnek a nagy családjára gondolunk.
Mármost ezeket a töréseket megélhetjük úgy, hogy valami nagy tragédia történt. Kétségtelen, botrány az, hogy a keresztyénség felekezetekre tagolódott. Különösen így van ez, ha arra gondolnánk, hogy a bibliai korban volt egy egységes keresztyén egyház, amelyik később, a történelem során darabakra hullott. Ám a helyzet egyáltalán nem ilyen, mert az egyház képe már az Újszövetség korában is árnyaltabb és bonyolultabb ennél. Arról van szó ugyanis, hogy kezdettől fogva többszínű volt a keresztyénség. Különösen így volt ez a bibliai korban. A tekintetben például, hogy az Evangélium hogyan hagyományozódott a történelemben, az én meggyőződésem szerint két alapvető irányzat különült el már az Újszövetség korában is. Bár nem szeretnék erről bővebben szólni, de mivel ez a téma bevezetője, ezért mégiscsak érintem.
Az egyik a jeruzsálemi gyülekezet modellje, az apostoli tanács a 12 apostollal, ahol kétségtelenül lényeges mozzanat az, hogy meglegyen a 12 - Mátyást megválasztják Júdás helyére. Ez a modell, amelyet nevezzünk „római katolikus" modellnek, áttevődik Rómába. Ez felelt meg a római birodalom kicsit bürokratikus rendjének is. Ebből az apostoli hagyományozódásból alakult ki a püspöki rendszer. Tulajdonképpen ezt öröklik meg az egyházak a középkor során.
Emellett azonban van egy másik modellje is az egyház életének, ezt most röviden antiokhiai modellnek nevezném. Pál apostol is és Barnabás is ide tartozik. Ez egy eleve többnemzetiségű, kulturálisan többszínű gyülekezet, hiszen olvasunk arról, hogy van fekete bőrű ember is, meg van zsidó is. Ez egy egészen más típusú gyülekezet. Nyilvánvaló, hogy a Pál apostoli apostol-kép és gyülekezet modellje annyiban tér el a jeruzsálemitől, hogy ő úgy látja: a testhez hasonlóan a Krisztus teste is sokszínű.
A döntő különbség, hogy az egyik helyen a tisztség úgy hagyományozódik, hogy az apostolok átadják az apostoli atyáknak a hagyományt, az apostoli atyák pedig a következő nemzedéknek - ezekből lesznek a püspökök. Majdnem azt mondhatnánk, hogy aki tisztséget kap, az majd a Szentlélektől kap karizmát is. A másik modell viszont az, hogy először a Szentlélek ad karizmát különböző embereknek, ezt föl kell ismerni, s az egyház közösségében kézrátétellel be kell iktatni.
Azt gondolom, hogy a későbbi egyháznak e két modellje már megvolt hajdani keresztyénségben. Ahogy említettem, ez az utóbbi, a Pá1 apostoli modell bizonyos értelemben, bizonyos okoknál fogva háttérbe szorult és megerősödött a központosított, hierarchikus egyházszervezeti modell. Ez élt jó 1500 éven keresztül, A reformáció nem csupán szakított ezzel, hanem visszament a másik modellhez, a Pálihoz. Amikor a páli megigazulástannak az alapjait fölfedezi a reformáció, akkor ezzel együtt fölfedezi az egyháznak ezt a másik képét is.
Mindezzel nem azt állítom, hogy az ősegyházban két különböző egyház állt egymás mellett, csupán annyit mondtam, hogy egy sokszínű keresztyénség élt egymás mellett történeti, nyelvi, kulturális hagyományok tekintetében. Mégis egy volt a közös hitben, a Jézus Krisztus hitének megvallásában. Érvényesült az egység, de érvényesült a sokféleség is. Az egység viszont nem annyit jelentett, hogy egyformaság van a gyülekezetekben.

II.

Ebből a háttérből próbálom értelmezni, hogy mit is jelent ez: úgy vagyunk mi, keresztyének, hogy egy hagyományban, egy felekezetben, egy tradícióhon vagyunk igazán otthon. S most már egészen gyakorlatiasan fogalmazom meg a kérdést. Ahogy nincs például általánosságban gyümölcs, hanem van alma, körte vagy szilva, ugyanúgy nincs általánosságban keresztyénség sem, hanem valahol, valamelyik hagyományban vagyunk keresztyének: vagy református keresztyének, vagy római katolikus keresztyének, vagy görög-keletiek és így tovább. Tehát valamelyik ágához tartozunk a keresztyénségnek. Ez olyan tény, amelyet tudomásul kell vennünk.

1) Ahogy ígértem, egészen személyesen szeretném megfogalmazni, miért fontos számomra ez a család. Először is azért, mert ezt készen kaptam. Nem mindenki van ezzel így, de én speciálisan abban a helyzetben vagyok, hogy felmenő őseim mind a két oldalon valamennyien reformátusok voltak. Nyilvánvaló, nem én választottam ezt az egyházat, hanem úgy kaptam, mégis hálás vagyok Istennek ezért. Mert ez az egyház adta a kezembe a Bibliát, itt ismertem meg Jézus Krisztust, tehát ez az én identitásomnak a része.
Mindnyájunknak van személyes azonosságtudatunk, e nélkül nem volnánk emberek. A kisgyermek, amikor először meglátja magát a tükörben, akkor azt mondja: baba. Az már egy későbbi fejlődési fok, amikor felismeri, hogy az ő, és azt mondja: én vagyok. Ekkor már kezd körvonalazódni a személyisége, az önazonossága.
De mindnyájunknak van közösségi azonosságtudatunk is. Nemcsak személyesen vagyok más, mint a másik, hanem közösségi identitást, azonosságtudatot is hozunk magunkkal. .Kulturális szempontból, nyelvi szempontból, népi szempontból és nyilvánvaló, hogy ,felekezeti szempontból is érvényes ez. Nem azt jelenti ez, hogy értékbeli különbségek vannak közöttünk, de feltétlenül azt jelenti, hogy vállalni kell: mi az, amiben én más vagyok.
Ha megpróbálom ezt a közösségi azonosságtudatot kitágítani, azt mondom, hogy számomra érték az, hogy a protestantizmus egyfajta gondolkodásmódot, egyfajta kultúrát jelentett ezen a világon. Ha megint csak a térképre nézek, s látom a hajdani protestáns országokat, Angliától Németországon, Hollandián, Skandinávián át az Amerikai Egyesült Államokig, akkor azt mondom, hogy ezeknek az országoknak az életében, jelenlegi gazdasági és politikai struktúrájában döntő dolog az, hogy protestánsok voltak az alapítók, illetve a meghatározó személyiségek. A hitnek az a formája, ahogyan ők megélték, jogi, gazdasági és szervezeti tekintetben is sajátos nyomot hagyott ezeken az országokon. Ne értse félre senki azt, amit mondok: nem tartom egyáltalán véletlennek, hogy a polgári demokrácia igazában csak ezekben az országokban működik. Első pillantásra lehet, hogy túlzásnak tűnik, de tessék megnézni, hogy a római katolikus országokban a polgári demokráciát nem lehet bevezetni. Az olaszoknak a háború óta az 51. kormányuk van. Ezze1 szemben, mondjuk Angliában, minden kormány kihúzza a négyéves ciklust. Általában az Egyesült Államokban is. Nem véletlen dolog az sem, hogy gazdasági értelemben ezek a legjobban prosperáló országok. Nincs időnk arra, hogy belemenjünk, miért, de azt hiszem, mindnyájan látjuk, hogy ez így van.
Ugyancsak hálás vagyok Istennek azért, hogy a kulturális hagyományban a számarányunkat messze meghaladó arányban voltunk jelen. (A 16. századi magyar irodalomtól kezdve a könyvnyomtatáson át az iskolarendszerig erről nagyon sok mindent mondhatnánk el, de csak zárójelesen jegyzem meg.) Ez nem véletlenszerű, hanem következik abból a hitből és meggyőződésből, amit az jelentett, hogy református keresztyének voltunk.

2) Most érkezem el oda - hiszen ez volt a feladat súlypontja, hogy református teológusként, dogmatikusként szóljak erről - milyen hálás vagyok Istennek azért, hogy ennek az egyháznak a teológiai hagyományában, és különösen Kálvinnak a munkásságában láthatom, mit jelent, amikor az Isten dolgairól való gondolkodásnak a középpontjában az Isten szuverenitásának a gondolata áll. Az, hogy ő van minden dolognak az-elején, vele kezdődik igazán minden, Isten Igéje, Isten döntése a fontos és nem az ember. Az újkornak a nagy tévedése az, hogy azt gondolja: minden velünk kezdődik, és először mindent ránk kell vonatkoztatni. Az újkornak a sok-sok zsákutcája is ebből adódik, hogy túlságosan fontosnak tartja, hogy mi döntünk dogokról. Ám ha így elnézzük önmagunkat, vajon miről döntöttünk? Arról, hogy meg akarunk születni? Arról, hogy férfiak akarunk lenni vagy nők? Vagy hova akarunk születni? A sorsunkról döntöttünk? Nem döntöttünk. Kaptuk Nagy önbecsapás az, amikor az ember azt gondolja, hogy ő dönt a dolgokról. Éppen református tanításunknak a kezdete, alapja az, hogy mi ebbe a csodálatos épületbe, hogy „Üdvösség" a főbejáraton megyünk be, a főbejárat pedig azt jelenti: Istené az elsőbbség.
Ebbő1 magatartás is születik. Hogy csak egy közismert irodalmi példát mondjak: a református Arany János a református Szondi Györgynek a szájába adja - amikor Drégely várának a megadására buzdítja őt Ali pasa - az üzenetet: „Kegyelmet uraktól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni." A református Arany János jól értette azt, hogy Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni. Aki egyetlen Úrtó1 függ, az nem függ kisebb uraktól. Ali pasa itt egy elég kicsi úr ahhoz, hogy ő döntse el Szondi Györgynek a sorsát. Tessék végiggondolni, mit jelent isten szuverenitása alatt látni az egész életet, politikai életet, gazdasági életet, mindent! Ha nem ez történik - és látjuk, hogy az újkorban sajnos nem ez történik -, az ember megisteníti a történelmet, a tudományt, az embert. Fölruházza isteni tulajdonságokkal azt, ami nem örökkévaló, és ennek végzetes következményei vannak.

3) A harmadik dolog, amit említek: szeretem azt, hogy a református gondolkodásban a helyi gyülekezetre kerül az igazi hangsúly. Az egyház életének középpontjában a helyi gyülekezet áll: ahol Isten Igéjét hirdetik, a sákramentumokat kiszolgáltatják, ahol a közösséget gyakorolják ott minden helyi gyülekezet teljesen egyház - nem a teljes egyház természetesen. Mint ahogy az egy csepp tengervíz teljesen tükrözi a tengert, ha nem is az egész tenger. És itt is, a gyülekezeten belül is a szolgálatnak a sokféleségben valósul ez meg. A kálvini egyházrend szerint a lelkipásztor, a tanító, a presbiter és a diakónus azok az állandó szolgálattevői a gyülekezetnek, akik megint csak nem egymás fölé vagy alá vannak rendelve, hanem egymás mellé. És mindegyik alá van rendelve a Krisztus főségének.
A református egyházak igazi fölépítése egy fordított piramis, fordított hierarchia: az egyháznak minden nagyobb szervezete a gyülekezetekért van. Van egy kedves kolozsvári barátom, Kozma Zsolt professzor, aki mindig azt szokta mondani, hogy a református egyházban a „gyülekezetektől lefele egészen a zsinatig." El szoktuk felejteni, hogy ezt jelenti a református egyházszervezet. A gyülekezetektől le egészen az egyházmegyéig, az egyházkerületig és a zsinatig. Le. Nem föl. Tudniillik az összes többi azért van, hogy a gyülekezetek élhessenek. Nyilván vannak dolgok, amiket egy-egy gyülekezet nem tud megoldani, hiszen Bibliát kiadni, Teológiát fönntartani és így tovább, nem egy gyülekezetnek a feladata, ezért kell a több gyülekezet összefogása. De csak ezért, és kizárólag ezért lett a szervezet! Mert az egyház nem ezekben él! Az egyház remekül meg tudna élni egyházkerület nélkül. Mint ahogy sok helyen élnek is, zsinat nélkül is. De gyülekezet nélkül nem tud megélni az egyház. Ahol nincs gyülekezet, ott nincs egyház. Ott megszűnt az egyház, hiába van zsinati iroda vagy akármilyen szervezet. Az lehet egy nagyszerű „büró," de az egyház ott él, ott lüktet igazán, ahol a gyülekezetekben folyik az ige hirdetése, a sákramentumok kiszolgáltatása és így tovább.
Tehát ezt szeretem - vagy szeretném, helyesebben, mert nem egészen így néz ki a mi egyházunk! Persze, nem szeretem azt, hogy hiányozhat az összetartó erő. Túl sok helyen úgy látszik, hogy ez a laza gyülekezeti összetartozás egyetlen országon belül is különféle református egyházak egymás mellett élését hozhatja magával - valaki kiszámította, hogy az Egyesült Államokban református és presbiteriánus egyház legalább 120 él egymás mellett úgy, hogy semmi közük egymáshoz. Nem azokról szóltam, akik azért valami kapcsolatot tartanak, hanem 120 olyan református egyház él ott - beleértve a magyar református egyházat is, mert olyan önálló református egyház is van, de beleértve a koreai és egyéb nemzeti református egyházakat -, amelyek mind reformátusnak mondják magukat, mind kálvinistának, és semmi közük egymáshoz. Néha talán összejönnek, de nem szükségszerűen. Nem szeretem, hogy ennyire nem keressük egymás kezét, hogy ilyen könnyen széteshetünk!

4) Negyedszer, szeretem azt, hogy a református hit teljességre törekszik, a teljes életre. Hogyan is kezdődik a Heidelbergi Káté? „Testestől-lelkestől, életemben és halálomban." Nem engedi az élet egészét szétosztani darabokra. Krisztus ura a teljes életnek: értelemnek, érzelemnek, akaratnak egyformán. De nem szeretem benne azt, hogy néha-néha valamelyik túlsúlyba kerül. A református hagyományban, meg kell mondjam, túlságosan előtérbe kerülhetett az érelem. Megérteni akarunk dolgokat. Ez a fontos. Csak úgy ne járjunk, mint az az ember, aki meg akarta tudni, hogy mi a rózsa, és addig szedegette szét a szirmokat, míg egy tüskés bot maradt a kezében! Valahol a titok, a misztérium elveszhet. De a könyv betűje, a fundamentalizmus, ez is református sajátosság. A református Amerikában született. „Meg van írva, ez van megírva!" - tulajdonképpen a könyv az Isten. Ezt már nem szeretem.

Szeretem azt a református egyházban, hogy vallja: úton járunk, szüntelen megújulásra szorulunk. A reménységünk ismert: nem beérkezettek vagyunk. hanem a református egyházat szüntelen reformálni kell, szüntelen hozzá kell mérni Isten igéjéhez. Nem szeretem azt, hogy ha túlságosan is a múltban él és nem a jövőt keresi, ha rossz hagyományokat őriz és örökít tovább. Nem nagyon szeretem benne, hogy egy kicsit elöregedő egyház. De szeretem azt, hogy keresi az igazságot, s nem szeretem, amikor azt mondja; „erős várunk nékünk a mi dogmatikánk!"

III.

Szeretem és nem szeretem - így mondtam. Ezek szubjektív dolgok, s hadd folytassam még szubjektívebben! Szeretem úgy, hogy vállalom ennek az egyháznak a szégyenét is! Mint ahogy a családomat nem tagadom meg, és azoknak a családtagjaimnak a közösségét sem, akikre nem vagyok különösebben büszke. Nem csak dicsőséges dolgok történnek ebben az egyházban. De szeretem! És ez annyit jelent Pál apostollal szólva, hogy késznek kell lennem „fájdalommal szülni, mígnem kiábrázolódik benne a Krisztus" (Ga1 4,19). Ezért nem egyszerűen csak kritizálom. Hanem vállalom a fájdalmat érte. Igen, „ma reformátusnak lenni annyit jelent, hogy sok minden fizikailag fáj. Kell, hogy fájjon sok minden, amitől gyaláztatik a Krisztus neve - legyen az püspök, teológiai tanár, pap, presbiter vagy gyülekezeti tag szégyene! „Mondjunk le a bűn takargatásról, és a nyilvánvaló igazsággal keressük magunkat!"
Miért vagyok mégis református? Elmondtam az előbb: azért, mert nem én választottam. De éppen azért is: mert hiszem, hogy ez az egyház nem az enyém! Nem én hívtam el, nem én haltam meg érte, nem én vagyok a feje, csak egy tagja, egy kicsi sejtecskéje és éppen ezért, Lutherrel együtt merem elmondani azt az imádságot, amit ő mondott egyszer, mikor sok minden összejött az egyházban, a világban. Este volt, fáradt volt, odament az ablakhoz, kinyitotta és azt kérdezte imádkozva, belekiáltva a wittembergi éjszakba: „Uram Istent kié ez a világ? Az enyém vagy a tied?!" Visszanézett az asztalra, ott volt a gyülekezeteknek a gondja: „Uram Jézus! Kié ez az egyház? Az enyém vagy a tied?! Ha a tied, akkor vigyázz rá, én elmegyek lefeküdni" Igen, néha ezt is ki kell tudni mondani!

Igen, így vagyunk keresztyének, mint ahogy férfiként, magyarként vagyok az, aki vagyok, az 'A' vércsoportommal és így tovább. A különbözőségem nem különbséget jelent, nem azt, hogy különb vagyok. Isten biztosan meg tudna áldani Koreában is, katolikusként is, nőként is, ez nem kérdés! De nem kérdés az sem, hogy valamikor 1956. áldozócsütörtökén az őrszentmiklósi templomban én is elmondtam, hogy „református magyar vagyok, amíg élek, az maradok!". És köszönöm Istennek, hogy ezt eddig még nem kellett megváltoztatnom és ebben a hátralévő kis időben már nem is fogom.