Ilyen előzmények után következett be október 23-a. Magócsi István évfolyamtársam monori fiú volt, aki kedves mosolyával, nyílt tekintetével, azonnal megnyerte az emberek tetszését. Ő, egy élőhitű, hivatását rendkívül komolyan vevő, szorgalmas teológus volt. Határozott kiállással képviselte a saját korrekt véleményét. Vitát nem provokált, de nem is tért ki előle. Logikus érveivel igyekezett a partnereit meggyőzni, ami általában sikerült.
Ő volt az, aki a Petőfi köri nagy vitáit végighallgatta, ami néha reggelig is elhúzódott, hozta a friss híreket, az új fejleményekről, eseményekről. Ő tartotta a kapcsolatot az egyetemi ifjúsággal is és tájékoztatott bennünket a Műszaki Egyetem ifjúsági gyűlésén elhangzottakról. Október 22-én azt a hírt hozta, hogy másnapra az egyetemisták tüntetést szerveznek, melyen mi is vegyünk részt. Pap László dékán úrhoz fordult a teológus ifjúság küldöttsége kérve az engedélyét a békés tüntetésen való részvételünkre. A Dékán úr, akinek rendkívüli tekintélye volt a teológusok körében, látva az ifjúság elszántságát, engedélyezte a részvételt. A tüntetést Piros László akkori belügyminiszter engedélyezte. Igaz másnap az a hír terjedt el, hogy visszavonta az engedélyt, de ekkor már késő volt. A lavina elindult.
Magócsi Pista szervezésében nekünk teológusoknak az Írószövetség székházánál kellett találkoznunk. Ebéd után a részt venni szándékozók gyülekeztünk a kapubejáratnál, voltunk talán 25-en. Indulás előtt Pap László néhány atyai szóval engedett el bennünket. Jellegzetes, határozott hangján azt mondta:"Soha ne feledkezzetek meg arról, hogy ti református teológusok vagytok! Úgy viselkedjetek!"
Gyönyörű verőfényes őszi nap volt, zakóban is melegünk volt, amit a napfény mellett a lelkesedés is okozott. Délután 3 órakor volt a gyülekező az Írószövetség székháza előtt a Gorkij fasorban. Izgalommal és várakozással tekintettünk az események elé. Hamarosan egy szerény létszámú csapat verődött össze és indult el az akkori Majakovszkij utcán (ma Király utca) a Nagykörút felé, Az emberek érdeklődéssel nézték a kis csoportot és kérdezgették, hova és miért megyünk? Különösebben akkor figyeltek ránk, amikor 1848-as nótákat kezdtünk nagy lelkesedéssel énekelni. A kis csapat létszáma állandóan gyarapodott, egyre többen csatlakoztak hozzánk kíváncsiság, hajtotta őket. Kiérve a Nagykörútra már szép számmal meneteltünk, úgy, hogy a fél útpályát elfoglalta a vonuló csapat. Imponáló és egyben szokatlan volt a zömében fiatalokból álló, éneklő csoport felvonulása. Ebben az időben felvonulás csak május 1-én volt, így nem értették mi célból, vonul a csapat? Az Emke kávéháznál befordultunk a Rákóczi útra. Egyre szaporodott a létszámunk és egyre többen csatlakoztak hozzánk. Baksa Csaba harmadéves teológus az egyik házba beszaladt és egy piros fehér zöld nemzetiszínű zászlóval tért vissza és a vonuló csapat élére állt és vezette a menetet
Az emberek csodálkozva álltak meg a járdán, az épületek ablakai kinyíltak és érdeklődő tekintetek figyelték az eseményeket, mi is történik? Noha nem tudták általában miről van szó, miért és hova vonulnak a fiatalok, a sugárzó arcok, amiket láttak- rajtunk - arról győzték meg a bámészkodókat, hogy bizonyára valamilyen jó ügyért vonulnak fel. A '48-as nóták éneklése sem volt véletlen, mert az ifjúság az egész felvonulást, tüntetést a '48-as ifjak mintájára képzelte el , békésen, szerényen, de határozottan kifejezve véleményünket. Mindez addig tartott, míg az Asztória szállóig nem értünk, ahol találkoztunk a szemből, a Kossuth Lajos utcából jövő bölcsészekkel és műegyetemistákkal, akik a Petőfi térről indultak el.
Ekkor már olyan hatalmas folyammá duzzadt a felvonulók száma, hogy a Kiskörutat teljes szélességében elfoglalták. A villamosok leálltak, mert nem tudtak közlekedni. Itt kapcsolódtak össze a különböző irányból érkező csoportok. Legnagyobb csodálkozásomra ekkor olyan jelszavak is elhangzottak, amelyek markánsan megfogalmazták az akkori vezetők kritikáját:"Vesszen Gerő". "Vesszen Rákosi" stb. Szinte nem hittünk a fülünknek, hogy ilyen elhangozhat, amikor eddig a kemény diktatúrában csak éljenezni lehetett. Az egyetemi ifjúság már különböző táblákat hozott, melyeken a követeléseiket demonstrálták. Szellemesebbnél szellemesebb rigmusok születtek percenként, amit azután skandált a sokaság.
Amikor a Bajcsy Zsilinszky úton végighaladtunk a Nyugati pályaudvarhoz értünk visszanéztem és a Deák térig egy hatalmas embertömeg, töltötte be az útpályát. Sokan kíváncsiságból csatlakoztak a felvonulókhoz várva a fejleményeket. Ekkor elhangzott a szervezőktől, hogy menjünk a Bem térre. Ez is a '48 jegyében történt, hogy ott tartsunk nagygyűlést. A transzparensek mellett egyre több nemzeti színű zászló került elő a sokaságban és mivel legtöbbjén a szovjet típusú címer volt (az emberek azzal fejezték ki tiltakozásukat, hogy kitépték a zászló közepéből a megvetett "egyencimert", ami szinte valamennyi szocialista országban hasonló volt. Ezeket, a lyukas zászlókat lengették a zászlóvivők A Margit hídon vonultunk át és a szigeti lehajtónál teherautó tetejéről már filmeztek.
A Bem térre érve már akkora volt a tömeg, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Az ablakok zsúfolásig tele voltak kíváncsi emberekkel. Nemcsak a tömeg, a felvonulás lepett meg mindenkit, hanem a skandált kemény tartalmú rigmusok, a felhangzó követelések. A Bem téren volt egy laktanya, a katonák fürtökben csöngtek az ablakokban és nézték a összegyűlt hatalmas tömeget. Ekkor a magyar katonák olyan egyenruhát hordtak, mint a szovjetek, zubbony helyett gimnasztyorkát. Itt ilyen rigmus is elhangzott:"Vessétek le az orosz gúnyát, vegyetek fel magyar ruhát!"
A Bem szobor mellett egy katonai teherautó állt, hangosító berendezéssel, és itt is elhangzottak a követelések, melyek középpontjában a 16 pont állt. Ebben többek között a beszolgáltatás eltörlését követelték, mely teljesen megnyomorította a parasztságot, követelték a szovjet megszálló csapatok azonnali kivonását Magyarországról, új demokratikus választások tartását, egy szabad, független demokratikus Magyarországot. A megmozdulás és a tüntetés nem irányult az akkori rendszer megdöntésére, hanem csak olyan radikális reformok végrehajtását követelte, amelyek minden magyar állampolgárnak az érdekét szolgálja,
Mivel a Bem tér túl kicsi ahhoz, hogy ekkora tömeg elférjen, kiadták a jelszót, menjünk a Parlament elé és adjuk át a követeléseinket az illetékeseknek. Ekkor a tömeg oszladozni kezdett és elindult a Parlament felé.
Akkor még a Kossuth híd megvolt, ami a Pelement mellett ívelte át a Dunát és azon vonultak a tüntetők az Országházhoz a Kossuth térre. Ekkor már a Gorkij fasorból elindult csapat eloszlott a tömegben és kis csoportok maradtak csupán együtt. Amikor a Parlament elé értünk 5 óra felé járt az idő és a munkaidő végeztével hazafelé tartó emberek megálltak és érdeklődtek miért e sok ember együtt? Amikor megtudták, miről van szó egyre többen maradtak velünk. A 2-es villamos hamarosan leállt, mert a nagy tömeg miatt nem tudott közlekedni. Hamarosan betöltötte az embertömeg az egész Kossuth teret. Rigmusok formájában tovább harsogtak a követelések, közben az ifjúság képviselői átnyújtották a 16 pontot a Parlamentben, majd Nagy Imrét követelték, hogy jöjjön és szóljon a néphez. Azért Nagy Imrét kérték, mert az akkori pártvezetésben Ő volt a leghumánusabb, amit az 1953-as miniszterelnöksége alatt már bizonyított.
Az Országházban lévők minden eszközzel próbálták az időt húzni, hogy a tömeget kifárasszák és eloszlassák. Ennek egyik formája volt a lámpaoltás. Október vége felé már hamarabb sötétedik így a közvilágítást is korábban, kapcsolják be. Itt azzal próbálkoztak, hogy eloltották az összes lámpát a Kossuth téren és sötét lett. A leleményes emberek mindjárt szellemesen reagáltak: összesodorták a Szabad nép lapjait, és meggyújtva magasra tartották és kiabálták"Nem maradunk sötétben, nem maradunk sötétben!" Ennek kettős értelme volt: fizikai és szellemi, Az égő újságok egyrészt eloszlatták a fizikai sötétséget, ugyanakkor a sötét szellemi erőket elégették
A tömeg a hosszú várakozás ellenére sem oszlott szét, sőt szaporodott. Külön meg kell említenem egy jelenetet, amit ha emlékembe idézek ma is, megborzongat. Sinkovics Imre, aki akkor fiatal színész volt, a Parlament épületének egyik erkélyéről elszavalta a Nemzeti Dal-t. A hatalmas tömeg, melynek számát felbecsülni sem tudom, teljes csöndben hallgatta a szavalatot. Amikor Sinkovics a refrainhez ért. "A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk." a hatalmas sokaság, mint egy vulkánkitörés kiáltotta, zúgva, hörögte együtt a szavalóval:"esküszünk, esküszünk rabok tovább, nem leszünk." Az amúgy is túlfűtött hangulatban ez a szavalat olaj volt a tűzre. Akkor úgy éreztem, hogy itt valami nagy, ünnepélyes, szent dolog történik, egy nagy fogadalomtétel a szabadság, az igazság a függetlenség felé.
Már 8 óra felé járt az idő (több mint 3 órás várakozás után) amikor Nagy Imre megjelent a Parlament erkélyén. Pillanatok alatt elcsendesedett mindenki. Megszólalt Nagy Imre: "Kedves Elvtársak!" az akkor szokásos megszólítással Erre a nép egy hatalmas füttykoncerttel felelt. Nagy Imre újra kezdte:"Kedves Barátaim" - Síri csend lett. Eztán egy rövid beszédet mondott, főleg általánosságokat és igyekezett megnyugtatni a népet. Ekkor még nem tudta felmérni a helyzetet, de azt a jelenlévők számából is következtethette, hogy itt rendkívüli eseményről van szó. Már 8 óra elmúlt, amikor elterjedt a hír, hogy Gerő Ernő, Jugoszláviából akkor hazaérkezett miniszterelnök rendkívül uszító beszédet mondott a Rádióban. Mindenféle szedett - vedett csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Ez nagyon felbőszítette a tömeget és elkezdték kiáltozni:"Gyerünk a Rádióhoz!". Az volt a cél, hogy olvassák be az ifjúság 16 pontját, mint a magyar nép követeléseit.
A sokaság, miután Nagy Imre befejezte rövid, megnyugtató szándékú beszédét, oszladozni kezdett. Három irányba és három céllal indultunk el. Az egyik csoport a Rádióhoz ment, hogy a 16 pontot olvassák be. A másik a Hősök tere felé, a Felvonulási térre, hogy a hatalmas, gyűlölt Sztálin szobrot, mint a diktatúra jelképét ledöntsék. A harmadik csoport, ebbe tartoztam én is a közeli Szikra nyomdába, igyekeztünk, hogy 1848 mintájára kinyomtassuk a 16 pontot Odaérve a nyomda elé az ifjúság delegációja bement tárgyalni a nyomda vezetőivel.. Békésen rá akarták venni őket, hogy teljesítsék a kérést. Amikor ezt megtagadták a kérés, követeléssé vált és az utcán tolongó tömeg egyre harciasabb lett, fenyegetőzni kezdett, hogy betörik a kapu és erőszakkal lépnek fel. Hosszú alkudozás kezdődött, végül is engedtek a követelésnek és 11 óra után kezünkbe került a frissen kinyomtatott 16 pont.
Elindultam hazafelé a Teológiára, a Ráday utcába. A Kiskörúton (akkor Tanács körút) mentem, és amikor az Asztóriához értem egyre erősebben hallottam a lövöldözéseket, a géppisztolysorozatokat, Akkor így mondtam: "Felugattak a fegyverek." A Nemzeti Múzeumnál sok ember tolongott és azt kiáltozták: "Az ÁVO-sok lőnek a Rádiónál" A lövöldözés egyre hevesebb lett. A Bródy Sándor utcába nem mentem be, mert veszélyesnek tartottam, meg nem is láttam sok értelmét. A Kálvin térre érve két felborított katonai teherautó égett. Többször hallottam a kiáltozást: "Gyerünk a Lámpagyárba fegyverekért". Azt is hallottam, hogy a rendőrök, nemcsak hogy sehol sem avatkoztak be, hanem az őrsökön lévő fegyvereiket is átadták a felkelőknek. A Rádiónál történtekről csak másodlagosan hallottam, személyesen nem vo ltam ott. Mivel Szűcs Zoltán másodéves teológus társam ott volt és comblövést kapott és az István kórházba szállították. Ekkor már egyre gyakrabban hallatszott a mentőautók sivító szirénája, ami arra a következtetésre juttatott, hogy sok a sebesült. Később ez fokozódott és a
Folytatva utamat hazafelé a Ráday utca és a Kálvin tér sarkán összefutottam néhány teológus társammal. Csodálkozva vettük észre, hogy egy 9 éves fiú kezében egy puska volt, ami majdnem akkora volt mint a gyerek maga. Elkértük tőle és hazavittük, majd a kazánházban elégettük. Éjjel 1 óra körül kerültem ágyba.

+

A nyugtalan éjszaka csöndjét fegyverropogás törte meg. Másnap október 24-e volt. Reggelre a felkelők elfoglalták a Rádiót és hamarosan a Szabad Kossuth Rádió jelentkezett, Addig komoly, gyászzenét sugároztak. A Szabad Kossuth Rádió bevallotta: "Hazudtunk reggel, hazudtunk este…" Reggel korán ébredtünk, talán az izgalom, a feszültség sem hagyott bennünket aludni. Mindenki izgatottan, egymás szavába vágva mondta el merre járt, mit tapasztalt. Riadtan fogadtuk a hírt, hogy Szűcs Zoli megsebesült és az István kórházba vitték.
Október 24-én még sokan elindultak dolgozni, de legtöbb helyen leállt a munka és a munkások is csatlakoztak felkelőkhöz. Több helyen kisebb nagyobb fegyveres csoportok alakultak, melyeket katonaviselt, tapasztaltabb emberek irányítottak.
Hozzánk a Teológia épületéhez a Corvin közi ill. a Práter utcai iskolában létesített parancsnokság volt közel. A harc először az ÁVO-sok ellen folyt (Államvédelmi Osztag) akik a Rádiót, a Pártházat a Köztársaságtéren, és egyéb fontos középületet őrizték. Az ő segítségükre hívták be az orosz tankokat a közeli orosz laktanyákból, leginkább Tökölről, ahol fő bázisuk volt. Talán a megfélemlítés volt először a céljuk, mert konvojokban végig dübörögtek a Nagykörúton és jobbra, balra szinte vaktában lövöldöztek, általában oda ahonnan rájuk lőttek. A felkelők általában a legfelső emeleten helyezkedtek lőállásba és onnan tüzeltek. A fegyveresek között láttam munkából jött kalauznőt, akinek a nyakában még ott lógott a kalauztáska a géppisztollyal együtt. A harcok fokozódásával egyre több lett a sebesült, már nyitott platójú, vöröskeresztes zászlókkal jelölt teherautókkal végezték a betegszállítást, mert a mentőautók száma kevésnek bizonyult. A mentősök száma is kevés volt így önként jelentkező orvostanhallgatók fehér köpenyt vettek fel és a mentősökkel együtt fáradhatatlanul végezték az életmentés szolgálatát.
Az orvosokról, mentősökről, medikusokról külön tisztelettel kell megemlékezni, mert fáradhatatlanul dolgoztak a sebesültek ellátásában. A sebesültek száma növekedett, a mentők egyedül nem győzték már a munkát ellátni, mert kevés volt a mentőkocsi, a felsőbb éves medikusok önként jelentkeztek mentősnek és szállították a sérülteket a környező kórházakba. A sebészetei osztályok hamar telítődtek és alig tudták a betegeket elhelyezni, a folyosókra is kiszorultak.
A kórházak közül a Péterffy Sándor utcai kórház segített ekkor a legtöbbet, ők voltak viszonylag a legközelebb, de nemcsak szakmailag, de eszmeileg is nagyon a támogatták a forradalmat. Később ez az üldözések idején kellő megtorlásban kifejeződött.

+

A Rádió elfoglalásával a felkelők harca nem ért véget. A diktatórikus hatalom kiszolgálói kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy elfojtsák a nép spontán felkelését. A fegyveres harcot a Rádiónál az ÁVO-sok kezdték, amikor a Bródy Sándor utcában a tömegbe lőttek. Ekkor elszabadult a pokol, az események lavina- szerűen követték egymást. Fegyvert szereztek és osztottak szét az emberek között és futótűzként terjedt a harc, A Rádió elfoglalása után elkezdték keresni az ávósokat, akit elfogtak azzal kegyetlenül elbántak. A kommunista rendszer ezen katonái iparkodtak menekülni, civil ruhába öltöztek. hogy mentsék életüket. Már a barna félcipőt viselő emberek is gyanúba, veszélybe keveredtek, mert ez volt az ÁVO-sok egyenruhájának tartozéka.
A közlekedés megbénult, a villamosok, autóbuszok nem jártak, az utcákat törmelékek borították el. A Párt és a kormány vezetői által segítségül hívott szovjet harckocsik konvojban száguldoztak végig a Nagykörúton. és hevesen tüzeltek Mellékutcákba nem mentek be ekkor és inkább visszalőttek. A város több pontján harcálláspontot foglaltak el, így az Asztória szállónál is állt két tank. Az oroszul beszélő egyetemisták elmondták az orosz katonáknak, hogy itt népi felkelés van a zsarnok vezetők ellen és a felkelők a nép követeléseit, képviselik.

+

Dr.Pap László dékánunk a Thököly úton lakott Mivel a közlekedés megbénult, gyalog jött be a Teológiára melegítő (mackó) nadrágban,turista bottal "felfegyverkezve". Azonnal összehívta az ifjúságot és kérte, hogy számoljunk be az eseményekről. Meghallgatva a beszámolót,- közte Szűcs Zoltán sebesülését,- intézkedni kezdett. Mindenek előtt szigorúan korlátozta a teológus ifjúság mozgását. A kijárási tilalom - melyet a kormány rendelt el - reggel 6 órától este 6 óráig tartott. Pap László dékán arra kért bennünket, hogy mindenki fegyelmezetten ehhez tartsa magát. Este 6 óra után nem szabad senkinek az épületen kívül tartózkodni.
Október 25.-én reggel megbízott engem, hogy adjak fel egy táviratot az Elnöki Tanács elnökének, melyben a Magyarországi Református Egyház nevében tiltakozását fejezi ki a vérontás miatt, és határozott fellépést kér a rend és a nyugalom helyreállítására. Elindultam postahivatalt keresni, de sorra zárva találtam valamennyit. A Váci utcában egy felvonuló, tüntető csapattal találkoztam, akik a Parlament elé vonultak nagy lelkesedéssel, nemzeti színű zászlóval az élen. A lelkesedés engem is, magával ragadott vonultam én is velük. Sugárzó öröm ült az arcokon, valami kimondhatatlan közösségi érzés volt az emberekben. Ilyen összefogást, együttérzést, szolidaritást nem tudtam elképzelni sem. Akkor egy ellenséget láttak csupán, a diktatúra kiszolgálóit.
Visszatérve a megbízatásomra egy darabig vonultam a tüntetőkkel, de megszólalt a lelkiismeretem, hogy nekem feladatom van fel kell adnom a táviratot és ez fontosabbmindennél, emiatt nem vonulhatok velük a Parlament elé, hanem keresnem kell egy nyitott postahivatalt. Mint később kiderült, ez a felvonuló csapat kapta azt a sortüzet a Parlament előtt, aminek nagyon sok halálos áldozata volt. Ki tudja mi történik, ha végig megyek velük? Isten megóvott ettől a veszedelemtől.
A táviratot nem sikerült feladnom, mert nem találtam nyitott postahivatalt. Mellékutcákon, a csendesebb, csatazajtól mentes utcákon mentem vissza a Teológiára. Pap László dékán rigyekezett az ifjúságot bent tartani az épületben, nehogy valakinek megint baja essen. Ez nem nagyon sikerült, mert mindenki kíváncsi volt mi történik a Teológia falain kívül. Valamilyen indokkal kimentünk napközben az épületből és mi is a bámészkodó tömeggel együtt figyeltük, amint az orosz tankok hullámokban jöttek és lövöldöztek, végig száguldva a Nagykörúton az Üllői úton. Általában csak a főútvonalakon maradtak, mellékutcákba nem mertek bemenni, mert féltek, hogy elakadnak. A tetőkön és a legfelső emeleteken lévő felkelők onnan tüzeltek és dobálták le a Molotov koktélokat, eddig számomra ismeretlen, de nagyon hatásos fegyvert. Üvegekbe benzint töltöttek, ledugaszolták egy benzines ruhadarabbal együtt, majd meggyújtva rádobták a harckocsi hátsó részére. Az összetört üvegből szétfolyt a benzin és lángra lobbant, így égve bejutott a motorhoz és a tank teljesen kiégett, a benne lévő katonák kormos képpel ugráltak ki az égő járműből, amikor is a felkelők tüzet nyitottak rájuk. Szörnyű látvány volt. A kiégett harckocsik akadályozták a többiek mozgását ezért az éj leple alatt elvontatták azokat, Az érdeklődés mindenkit az utcára vonzott. Tele volt a Nagykörút emberekkel. Az orosz tankok hullámszerű, szakaszos érkezésekor betódultak Kapualjakba, a házak udvaraira, és amikor elvonultak a harckocsik, akkor újra előmerészkedtek és sétáltak, bámészkodtak tovább.
Közben az állami vezetésben is változás állt be. Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a rendkívüli helyzetet próbálta konszolidálni, a harcokat, a vérengzést megállítani . Az orosz csapatokat kivonták Budapestről, s amint az később kiderült azokat az egységeket Magyarországról is, mivel nem voltak már elég megbízhatóak, "lepaktáltak" a felkelőkkel, harci szellemük nem volt kielégítő, így a moszkvai vezetés úgy döntött, jobb, ha visszahívják őket.

+

Mi a Teológián az állami vezetés dolgairól, és a politikai élet eseményeiről csak a rádióból értesültünk. Pap László dékán úr ég az éjszakát is bent töltötte az intézményben, hogy "fiait" megvédje és visszatartsa esetleges atrocitásoktól. Elég volt Szűcs Zoli sebesülése (comblövés), nem akarta, hogy kíváncsiskodásból, felelőtlenségből további baj származzék. Engem azzal bízott meg, hogy a portási teendőket és a portaügyeletet vegyem át, mert Kiss Dezső bácsi (Kiss Roland a Zsinat világi elnökének a testvére) aki korából és betegségei miatt nem volt teljes értékű, illetve nem tudta már ellátni a teendőket különös tekintettel a rendkívüli helyzetre.
A portán felügyelni kellett mind a személy, mind a teherforgalmat, így a portán szolgálatot teljesítő tudta nélkül nem lehetett közlekedni. Az információ a telefonon és a két állandóan bekapcsolt rádión keresztül érkezett, no meg a személyes látogatóktól. A két rádió közül az egyik a budapesti Kossuth rádió, a másik pedig a Szabad Európa ill. a BBC és az Amerika Hangja. A Szabad Európa rádió teljesen tájékozott volt az eseményekről szinte helyszíni tudósítást adott, de uszító biztatásai, mint később kiderült, teljesen hiteltelenek voltak. A Dékán úrtól azt az utasítást kaptam, hogy a kaput szigorúan zárva kell tartani, és ne engedjünk be fegyverrel senkit. Felkelők is csak fegyver nélkül léphetnek be, és meleg élelmet, meleg pihenőhelyet kell számukra biztosítani a hidegre fordult időjárásra való tekintettel. Nekünk teljesen semlegesnek kell maradnunk - mondta - és a keresztyén lelkületet és szolgálatot kell gyakorolnunk mindenki felé. Még ha ÁVO-s menekülne ide biztonságát garantálnunk, kell. Tekintsük úgy, mintha a Teológia épületén svájci zászló lengene. Az utca emberének a magatartása különös változáson ment keresztül. Mindenki nagyon testvériesen segítőkész volt és arra törekedett, hogy az értékeket megóvja. A betört kirakatokban lévő dolgokat a (illatszerbolt, ékszerész üzlet) lepedőbe csomagolva adták le a házmesternél. . Magam is a Film Múzeummal szemben az akkori Tanács körúton (ma Károly körút) lévő bútorüzlet betört kirakatán bebújva egy ismeretlen férfival hordtuk be az üzlet belsejébe a kirakatban lévő, akkoriban divatos hálószoba tükröket, nehogy összetörjenek. Ez nem egyedi jelenség volt, hanem ez volt a közszellem, megmutatva a forradalom tisztaságát, bármennyire igyekeznek azt beszennyezni. Ez elsősorban a november 4-i időszakra vonatkozik.