„Végig lehet csinálni"
Színész akart lenni, de amikor döntenie kellett, hol tanult tovább, a lelkészi pályát választotta. És nem is akárhol, hanem több ezer kilométerre otthonától. Vásárhelyi Steve a New Jersey állam-beli Passaicben született. Édesapja a kolozsvári teológián végzett, később szintén magyar származású, Kanadába elszármazott feleségével egy Egyesült Államok-beli magyar gyülekezet lelkipásztora lett. Steve a tengerentúlon nőtt fel, ám amikor tizennyolc éves lett, megnyílt előtte az út az öreg kontinensre.
- Édesapám megkérdezte, lenne-e kedvem Európában tanulni. Igent mondtam. Úgy hallottuk, a budapesti teológia jó iskola, nekem pedig megtetszett Magyarország és itt ragadtam.

A fővárosi teológia lelkészhallgatói tanulmányaik alatt a tanszékkel egy épületben található kollégiumban laknak. Steve azt mondja, szeret a Ráday utcán sétálni és csodálni az amerikai épületekhez szokott szemet elkápráztató lakóházakat.
Minél többet mesél, annál inkább érezhető akcentusa, így az is kiderül, tanárai és diáktársai a nyelvi nehézségei ellenére befogadóan és segítőkészen bánnak vele. Összességében mégis zárkózottabbnak érzi a magyar kultúrát. Mint mondja, ha Amerikában egy új arcot látnak a templomban, szívélyesen üdvözlik a még ismeretlen érdeklődőt és már első alkalommal szóba elegyednek vele, míg ez Magyarországon kevésbé jellemző.
- A magyaroknak az az erősségük, hogy szívvel-lélekkel csinálnak mindent, és nem adják fel - teszi hozzá. - Amerikában megkapsz mindent, amit akarsz, de könnyen feladod, ha nincs kedved tovább folytatni valamit. Itt tanultam meg, hogy bármilyen nehéz is egy feladat, végig lehet csinálni.
Míg a legtöbb lelkész orgonán vagy gitáron játszik, Steve hangszere láthatatlan, pedig mindig magánál hordja.
- Tizenöt éves voltam, amikor az iskolában egy fekete barátom megtanított beatboxolni, vagyis szájdobolni. Egy év kellett ahhoz, hogy elérjem azt a szintet, ahol most vagyok, persze, ezt minden nap gyakorolni kell, mintha rendes hangszer lenne.

Steve úgy véli, különleges hangszertudásának a gyülekezetben is hasznát veszi majd. Álma, hogy a kaliforniai magyar gyülekezetet szolgálja itt megszerzett tudásával, és úgy képzeli, majdani ifjúsági csoportját is bevonja a közös zenélésbe.
- Szeretnék zsoltárokat feldolgozni a fiatalokkal, és akár lemezen is kiadni a dalokat. Én szájdobolnék, hiszen ezt ötvenévesen is fogom tudni csinálni.

Három "nyelven" beszél
Lelkészkörökben ugyancsak szokatlan szabadidős tevékenységet űz Dobos Ildikó. A lelki élet mellett a test edzése is fontos számára, hiszen mint mondja, a kettő együtt teszi kiegyensúlyozottá az embert. Tizenhét éve dzsúdózik, kamaszként diákolimpiai aranyérmet szerzett.
- Bár látszólag a verekedésről szól, a dzsúdó olyan küzdősport, amely a technikára épül, ezért nagyon megtanít logikusan gondolkodni és bizonyos helyzetekben gyorsabban reagálni. Javítja a reflexeket, megedzi a türelmet és fegyelemre nevel. Nőként különösen hasznos a dzsúdó, mert mi, nők nagyon türelmesek, ugyanakkor hisztérikusak is tudunk lenni. Ez a sport segít az indulataim kezelésében, ezért máshogy reagálok egy nehezebb szituációban és a feszültségből nem lesz hisztérikus roham.

Ildikó szerint a sportnak helye van a gyülekezeti életben is, szerinte a lelkünknek felüdülést nem csak egy prédikáció adhat. A dzsúdó szemléltető eszköznek sem utolsó, ebben már van is tapasztalata.
- Volt, hogy a dzsúdó segítségével magyaráztam el gyerekeknek lelki folyamatokat. Kipróbáltuk, mit érzünk, ha megsimogatnak, vagy ha megütnek. Ha földhöz vágnak minket, az hasonlít arra, amikor lelkileg is a padlón vagyunk. Ez nem az agresszióról szól, sokkal inkább azt tanuljuk meg, mit érez a másik, ha bántjuk őt.
Mivel általános iskolásoknak is oktat dzsúdót, Ildikó szerint ennek lelkészként is hasznát veszi majd.
- Oktatóként megtanulom, hogyan lehet ugyanazt egy szakmabelinek, egy felnőttnek és egy gyermeknek elmondani, erre lelkipásztorként is szükségem lesz.

„Megoldást kellett találnom"
A gyerekek között szerzett tapasztalatainak hasznáról mesél Sáska Attila is. Az ő pedagógiai érzékét a cserkészet fejlesztette.
- Hála Istennek, elég jól sikerültek a hospitálásaim, amikor hittanórákat kellett tartani. Ez legnagyobb részben nem annak köszönhető, hogy teljesen felkészítettek rá a teológián, hanem annak, hogy voltak olyan cserkésztapasztalataim vezetőképző táborokban, amikor pici gyerekekkel kellett foglalkoznom hónapokon keresztül. Míg ezt a készséget a legtöbb lelkész a gyülekezetbe kikerülve sajátítja el, én már tizenhat évesen gyakorolhattam.

Meg kell komolyodni egy kicsit a cserkészetben - folytatja Attila, a cserkészekre ugyanis korán felelősségteljes feladatokat bíznak a táborokban.
- Óriási, jó értelemben vett önbizalmat ad a cserkészlét, hiszen csomó olyan helyzetbe kerültem, ahol megoldást kellett találnom. Húszéves lehettem, amikor egy éjszaka óriási vihar tört ki az erdőben. Mi, öregcserkészek egy külön altáborban tanyáztunk, ahogy a gyerekek és a kisgyermekesek is. A fák elkezdtek kidőlni, nem messze tőlünk a családos altábor volt. Az erdőből egy hangot hallottunk: „szóljatok a rovereknek, mert baj van" (a 'rover' kifejezés a 16-20 év közötti cserkészeket jelöli - a szerk.). Odamentünk, és negyedóra alatt végrehajtottuk a mentőműveletet, hiszen tudtuk, kinek mi a dolga, hogyan kell embereket kihozni az erdőből, hogyan kell az értékeinket úgy menteni, hogy a sátor ne szakadjon össze. Nagyon jó érzés volt, hogy bíznak bennünk és ránk támaszkodnak egy veszélyes helyzetben.

A cserkészet a közösségre épül, és találékonysággal is felvértezi a fiatalokat - ezért is tartja elévülhetetlen tapasztalatnak Attila, mielőtt lelkészi pályára lép.
- Látszólag ütközik a teológiával, de valójában mégsem, amit a cserkészetben tanultam: hogy az ember tud teremteni. Ott vagyunk az erdőben azok nélkül az eszközök nélkül, amelyek a mindennapjainkat meghatározzák, és eszköztelenül is meg tudunk élni. A gyerekeknek eközben olyan élményeket tudunk nyújtani, amik életre szólóak, és amelyeknek köszönhetően évtizedek múlva is e közösség tagjainak érzik magukat. Mint teológus, tudom, hogy nem én teremtek, mégis, ez a tapasztalat hasznomra válik. Amíg ugyanis egy gyülekezeti kirándulást vagy bármilyen más programot fontolgatva sokaknak az az első kérdése, hogy milyen anyagi erőforrásra kell szert tenni, én úgy tudok viszonyulni a kérdéshez, ahogy a cserkészek: vannak ötleteink, mert ingyen kaptuk azokat az Istentől, csináljunk hát valamit, az anyagi feltételeket pedig a találékonyságunknak köszönhetően sokkal jobban elő tudjuk teremteni, mint gondolnánk.

Hogy mi a közös a lelkészi és a cserkészidentitásban, arra Attila szerényen, de meggyőződéssel felel:
- Az a tudat, hogy nekem különbnek kell lennem. Embert próbáló tapasztalatok segítenek abban, hogy mindig azt tudjuk mondani: most is kitartunk, hiszen volt már rosszabb.

„Szakértőbben szeretni"
Szintén nehéz terepen szerzett tapasztalatokat Legeza Luca, de nem az erdő, hanem az emberi lélek mélyéről. Egyetemi tanulmányait pszichológia szakos hallgatóként kezdte, ismereteit pedig lelkészként is szeretné az emberek szolgálatába állítani, noha határozottan állítja, egy-egy pszichológiai elmélet sosem fogja felülírni az Ige igazságait.
- A pszichológia nagy korlátja, hogy ugyan a lélekről beszél, Isten nélkül próbálja megfogni azt. Sosem fog persze a teológián túlnőni, még akkor sem, ha sokan úgy közelítenek hozzá, mint egy új valláshoz, úgy kapaszkodnak belé, sőt, a pszichológusok legújabb kori klérust is képviselnek, ha nagyon önteltek. Mégis szükség van rá, hiszen a Biblia nem pszichológiai szakkönyv, sok mindenről nem beszél, ezért a lélektan segítségével „szakértőbben" tudjuk szeretni az embereket.

Luca ebben már diákként is kipróbálhatja magát, hiszen több társával együtt részt vesz egy kortárssegítő szolgálatban a Károli egyetem bölcsészkarán. Velük egykorú fiataloknak tartanak napi ügyeletet, ahol meghallgatják a lelki nehézségekkel küszködő egyetemistákat.
- A figyelmet tudjuk képviselni, és a visszatükrözésben, az egyszerű szavainkban szeretet tanúsíthatunk irántuk. Lelkészként sem tehetek majd másként, hiszen egy lelkipásztornak túl kell látnia önmagán, alázatosnak kell lennie nemcsak Isten, hanem az emberek felé is. Ugyanis, az, amit ő gondol, csupán saját tapasztalat, amely az ő múltjából táplálkozik. Ha ezen nem tud túllátni, sosem fogja tudni megérteni a másik embert, aki az övétől eltérő gondolkodási sémákból értelmezi a világot. Ez pszichológusként is nagyon nehéz feladat, lelkészként pedig azért veszélyes, mert mi ráadásul Isten Igéjét képviseljük, és egy ember, aki megkeres minket - lehet, hogy ismeretlenül -, összekapcsolja a magatartásunkat az egyházzal és azzal az Istennel, akit képviselünk. Az alázatba az is beletartozik, hogy beismerjük a korlátainkat, máskülönben nagy károkat tudunk okozni Isten ügyének, egy lelkigondozás alkalmával pedig a másik embernek. Ha már arra a szolgálatra készülünk, hogy újjászületésre hívjunk embereket, az álljon tőlünk a legmesszebb, hogy a másik ember lelkét romboljuk ahelyett, hogy életet közvetítenénk felé.

Két lábbal a földön
Egy lelkésznek nemcsak jó igehirdetőnek, lelkigondozónak és pedagógusnak kell lennie, hanem jó szervezőnek is. Jani Líviának a mérnöki szemléletmód lehet segítségére, ugyanis míg el nem döntötte, hogy enged lelkészi elhívásának, vegyészmérnöki szakon tanult.
- Péntekről vasárnapra éltem és vasárnapról péntekre, amikor a gyülekezet ifjúsági csoportja találkozik. A gyülekezet volt a második otthonom. Nem tudtam nem szolgálni, azon viszont elgondolkodtam, hogy ugyan lehet ezt szabadidős tevékenységként is csinálni, miért ne tenném teljes munkaidőben.

Mivel szerette a matematikát, eleinte mérnöki tanulmányokat folytatott, Lívia ekkor tett szert arra a szemléletmódra, ami sok teológustársától megkülönbözteti. Azt mondja, a sok száz fős műegyetemi évfolyamában tanult meg kiállni magáért, és ekkoriban ébredt rá, mennyire fontos az emberekkel jól kommunikálni és törekedni az együttműködésre. Azt is ott tanulta meg, mit jelent rendszerben gondolkodni vagy kívülről nézni egy problémát.
- A lelkészi szolgálat nemcsak arról szól, hogy az Istennel való kapcsolatban példát mutatunk, hiszen számos adminisztratív-gazdasági feladatot is el kell végezni, ehhez pedig nem árt, ha az ember két lábbal jár a földön. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy végső soron Isten kezében vagyunk, vagyis meg kell tennünk mindent, ugyanakkor szem előtt tartanunk, hogy Istené az utolsó szó - teszi hozzá.

A koncentráció és a tanulás világából különleges hobbi kapcsolja ki a fiatal teológus hallgatót. Nemrégiben alakult meg a Lobbanáspont nevű tűzzsonglőr formáció, amelynek ő is tagja. A „tüzezés", ahogy a beavatottak hívják, nem az örökkévalóságról és nem is a statikus rendszerekről szól, hanem a pillanatról és a jókedvről. Nemcsak Lívia kollégiumi falak közé zárt világa nyílik meg általa, hanem közönségének is sokat tud adni egy-egy fellépés alkalmával. Ahhoz a bizonyos másik „fellépéshez" képest azt is könnyebben fel tudja mérni, mennyire volt eredményes a készülés.
- Látom az arcokon, ha elbűvölte őket a játékunk, ez a jó közönségen az első perctől fogva látszik. A tűz a mai napig különleges, ha csak gyertyát gyújtunk, már annak is megvan a hangulata, de itt sokkal nagyobb fénye van a lángoknak. Sokan bele tudnak feledkezni, és mindannyiunk számára varázslatossá válik a pillanat.

A második döbbenet akkor éri az embereket, amikor a produkció után szóba elegyednek a zsonglőrökkel és Lívia elmondja, hogy teológiára jár.
- „Mi? Te is normális ember vagy, mégis ilyenekkel foglalkozol? Ez hogy lehet?" - kérdezik sokan. Ilyenkor beszélhetek arról, hogy a hit nemcsak hogy hozzátartozik az élethez, hanem magát az életet jelenti.
Lívia hozzáfűzi, Isten nem eszmény, nem távoli nagyfőnök, aki bíráskodik, uralkodik, egyébként pedig nem foglalkozik vele, hanem ott van vele a mindennapokban és bátran fordulhat hozzá. Szerinte egy lelkésznek ezt kell leginkább képviselnie.
- A lelkipásztor legyen a lelkek pásztora, ne egy idegen, aki megy előtted és épphogy látod a hátát föltűnni. Veled együtt menjen, kísérjen, sétáljon, vezessen, ott legyen, ha szükség van rá, de mutassa meg azt is, hogy nem hozzá kell kötődni, hanem Istenhez.
Ehhez pedig mint mondja, elengedhetetlen, hogy mind a nyáj, mind a pásztor időt szánjon arra, hogy ápolja kapcsolatát Istennel. Még ha a teológia falai között lakik is.

Jakus Ágnes