„Az emberélet ívet ír le, ez pedig nem más, mint az Isten felé fordulás íve. Ez nem azt jelenti, hogy mindennap meg kellene térni, de azt igen, hogy napról napra egyre közelebb kerülünk Istenhez.”
Németh Pál
Senkiföldje
Mikor leültem cikket írni az ünnepek után, a gondolataimat mintha kiradírozták volna. Az advent és a várakozás hálás téma; a karácsonynál csak arra kell figyelni, nehogy közhelyekbe fulladjon az írás; az újév pedig triviális. Viszont december 28. és 31. között senkiföldje húzódik, a két ünnep mostohagyereke: elegünk van a régi évből, de az új még nem kezdődött el; és még az idő is pocsék.
Ez a pár nap jobb esetben a regeneráció ideje: kipihenjük a karácsonyi ajándékozást, az év végi hajrát, sőt, az egész évet. Végre elköltöttük minden pénzünket, most jöhet a pihenés, lehet gondolkodni az újévi fogadalmakon. A karácsonyi ebéden már túl vagyunk, az újévi fogadalmakon még innen, jobb esetben még a munka sem terhel minket; ha pedig mégis, akkor is csak fél szívvel dolgozunk.
Sokunknak a hálaadás ideje ez a pár nap. Mert bár közhely, hogy a karácsony a szeretet ideje, sokan rettegik a közeledtét: a törött családok nem forrnak össze egy hétvége alatt, a lelki sebek nem gyógyulnak meg, csak mert a naptárban pirossal írják december 25-ét. Épp ellenkezőleg, ez a legjobb alkalom, hogy felszakadjanak. Mindannyian ismerünk ilyen családokat, ugye? Netán részesei is vagyunk egynek. Sokan így sóhajthatunk fel az ünnepek után: „Köszönöm, Uram, hogy túléltem ezt a karácsonyt is!" Emlékezzünk csak az aprószentekre: nem minden csupa boldogság a karácsonyi időszakban.
Akárhogy éljük is meg azonban ezeket a napokat: pihenéssel, örömmel, unalommal, hálával, bosszúsággal, attól még senkiföldje marad.
Ilyen senkiföldje a pusztaság is, ahová a bibliai alakok elvonulnak Istennel találkozni, Mózestől Jézusig. Ritkán mennek örömmel, többnyire nem is önszántukból, végül mégis ott kötnek ki, és az életük megváltozik. A Hóreb hegyén bujkáló Illés prófétához például így szólt az Úr: „Gyere ki onnan, és állj meg előttem a hegyen — mondta az Örökkévaló —, mert ott fogok elvonulni előtted!" Akkor hatalmas szélvihar támadt, amely még a hegyet is megrázta, s a sziklákat leszaggatta az Örökkévaló előtt, de maga az Örökkévaló nem volt abban a szélben. Azután nagy földrengés következett, de az Örökkévaló nem volt a földrengésben sem. Utána tűz jött, de az Örökkévaló nem volt abban sem. A tűz után egy halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment és megállt a barlang bejáratánál. Az a hang pedig megszólította: „Illés, mit keresel itt?"
Mi is meghallhatjuk ezt a halk, szelíd hangot, és ehhez még a Hóreb hegyére sem kell kimennünk. Ott szól az mindannyiunkban; a lelkünkből hívogat, de olyan mélyre van temetve a mindennapok hordaléka alá, hogy a fülünkig már nem jut el; ehhez csend és nyugalom kell. A karácsony utáni napok pontosan erről kellene hogy szóljanak - használjuk hát őket bölcsen, Isten hangjára figyelve a csendben!
Pólya Dániel