„Nem rom, hanem várakozás” – szakrális utazás a feledés ellen

Magyarországon több mint 300 olyan templom vagy templomrom található, ahol évente legfeljebb egyetlen istentiszteletet vagy közös imádságot tartanak. Előadásunk kiindulópontja az a meggyőződés, hogy ezek a terek nem pusztán romok, hanem várakoznak – az újraéledés, a találkozás, a közös lélegzet lehetőségére. Valaha emberek építették őket hittel, és ez a hit ma is ott rezdül a kövekben, a repedésekben, a fénybe forduló boltozatokban – írják a Hortus Conclusus – A legbelső kert című produkció elindítói.




A Platon Karataev, a Дeva (Deva) és a QJÚB társulatok többszörösen díjazott alkotói – Balla Gergely, Takács Dorina és Vecsei H. Miklós – ebben a szellemiségben hozták létre előadásukat, amely ősi, szakrális szövegeket hív meg egy újfajta, személyes és közösségi párbeszédbe. A produkció célja, hogy Nagy-Magyarország minden olyan templomába és romjába eljusson, amely lassan a feledés homályába merül – hogy ezek a terek újra a szavakon túli találkozás helyszínei lehessenek.

Fontos számukra, hogy az ott élők ismét felfedezzék saját településük egykori és lehetséges spirituális középpontját. A vetített látványvilág megalkotásában Biljarszki Maxim segíti a produkciót. Céljuk, hogy a szakrális élmény olyanokhoz is elérjen, akik már eltávolodtak a spiritualitástól – vagy még sosem találkoztak vele igazán.

Az előadás-sorozatról az egyik alkotót, Balla Gergelyt (a képen középen) kérdeztük.

Hogy találtatok egymásra ti hárman, és hogyan alakult ki a víziótok?

Balla Gergely: Vecsei H. Miklós keresett meg Dórit és engem, hogy milyen jó lenne, ha együtt csinálnánk egy előadást, amit el tudunk vinni romtemplomokhoz. Külön-külön mindhárman hasonló dolgokat keresünk, egymástól függetlenül is megvolt ez az egy irányba tekintés, de teljesen más ezt úgy csinálni, hogy összeadódnak az alkotói energiák. Számomra nagy élmény és megtapasztalás volt az első közös találkozástól kezdve az egész folyamat, alkotóként az egyik legnagyobb dolognak tartom, ha talál ilyen társakat az ember. 

Közel kétéves alkotómunka van a projekt mögött. Hogy zajlott ez?

Az egész anyagot próbákon tettük össze. Miklós fogta össze a rendezést és hozta be a színházi perspektívát, Dóri volt a zenei vezető, én pedig a szövegeket írtam a zenék egy része mellett. A próbafolyamat során rengeteget beszélgettünk, aminek a gyümölcse sokszor inkább a mély struktúrákban vehető észre: mi a szellemisége, gondolatisága az előadásnak? Mi legyen az alkotói attitűd, szeretnénk-e hatást kiváltani, konkrét üzenetet átadni vagy inkább meghagyjuk a befogadót a szabad asszociációival? A próbák is egy templomromban voltak, ahogy az időjárás és hőmérséklet engedte, a budakeszi úton a Nepomuki Szent János templomban találkoztunk. Nagy ereje van annak, ha egy szakrális térben töltünk sok időt, ez visszahat ránk és az előadásra is.

Mire jutottatok?

Egyik fő hívószavunk hamar a misztika lett. Egy dogmákon, vallásokon és felekezeteken átívelő anyagot szerettünk volna. Azt látom, hogy a különböző tradíciók egy gyökről erednek, és ez a misztika – csak épp az adott hagyományokban mindenhol már a perifériára szorult. Így vannak valahogy az adott templomromok is: egyszer a középpontjai voltak közösségeknek, hogy aztán a perifériára kerüljenek – ezt szeretnénk bemozdítani, ha csak egy-egy alkalomra is, újra a középpontba. 

A szakralitás megtapasztalása az egyik célotok, mondod. Ez hogyan lehetséges azok számára is, akik elszakadtak ettől? Hogy látod, ma a művészet képes ebbe minket újra beavatni?

Emil Cioran román filozófus írta, hogy a vallásos élmény nem tartalom, hanem intenzitás kérdése. Ha számomra nem is abszolút igazság ez a mondat, elgondolkodtató: erős igazságmagja van. Erre az intenzitásra, sűrűségre törekedtünk, hogy a sokszor deszakralizált hétköznapokból érkezve az emberek, ha belépnek ezekbe a terekbe és hallják ezt az előadást, mindez új perspektívákat nyithasson meg számukra.

Intézmény és egyén szintjén is igaz, hogy törekednünk kell arra, hogy a külső terekből végre a belső terek felé lépjünk.

Az a művészet, ami a forráshoz a lehető legközelebbről merít, képes lehet erre. Fontosnak tartom, hogy ez volt a törekvésünk, de azt, hogy sikerül-e, nem nekünk kell megítélni – emellett a befogadónak is aktívan kell jelen lennie a folyamatban. 

Hogyan kapcsolódtok a közönséghez és egymáshoz ti hárman?

Már az elrendezésben is arra figyeltünk, hogy minél jobban együtt tudjunk lenni ebben, így egymás felé fordulva adjuk elő. Kifelé, a felszínen nincs interakció a közönséggel, de ha mindenki jön velünk ezen a belső úton, sokkal mélyebb találkozás valósulhat meg. Mély szövegek ezek, és már csak az, hogy egymás szemébe nézve egy szakrális térben együtt énekeljük ezeket, megrendítő megtapasztalás.

Hogyan épül fel az előadás?

Egy bő egyórás előadásról van szó, amiben vannak prózai és énekelt részek is, és a formavilága is eklektikus: a nyugati kereszténységre is jellemző recitálás mellett vannak benne intenzívebb elektronikus zenei részek is, és van, ahol csak egy gitár a kíséret. Mind szövegileg, mind zeneileg-formailag nagy ívet jár be. 

Szerkezetileg négy egységből áll, a kezdettel, az eredettel indulunk, ami egy preegzisztens, formátlan állapot. Innen a születés után a mágikus gyermekkorba lépünk a maga álomszerűségével. Ezt követi a „felnőttkor”, a bolyongás és a keresés évei, míg végül újra visszatérünk a lényeghez, a formátlansághoz, és végül ismét a kezdethez. Ezt a felosztást egyébként úgy találtam, hogy a Bóbitát énekeltem Weöres Sándortól altatóként a lányaimnak, és ott is ez a négyes egység figyelhető meg. 

Milyen szerepe van az előadásban a fény- és vizuálművészetnek?

Minden helyszínre külön mapping technikával készül a vetítés, melyet Biljarszki Maxim álmodott meg, a fényeket pedig Gál Bence kezeli. A vetítés inkább atmoszférát teremt és nem narratív szálat ad. Ezzel is szerettük volna a romokat még jobban bevonni az előadásba, hogy élő részei legyenek.

Nagy-Magyarországban gondolkodtok. Miért? 

Magyar nyelvű az előadás és határon túl is van rengeteg olyan magyarajkú település, ahol megtalálhatóak ezek a szakrális terek és közösségek, akikhez örömmel elvinnénk az előadást. 

Ha valaki szeretne a figyelmetekbe ajánlani még templomot, megteheti? Hogyan?

Természetesen, ha ír a Hortus Conclusus elérhetőségére –
legbelsokert@gmail.com –, arra mi válaszolunk, de előadások után is örülünk minden találkozásnak. Nekünk is van gyűjtésünk templomokról, de azt is tapasztaltuk, hogy ahol szóba került az előadás, egyből kaptunk további jó ajánlásokat is, hogy hova érdemes még elmennünk. 

A Hortus Conclusus – A legbelső kert a címet adtátok az előadásnak. Hogy lett az Énekek énekéből is ismert körülzárt kertből legbelső kert?

Ez ebben a formában értelmező fordítás, valóban. Amivel foglalkozni szerettünk volna, az lelkileg, spirituálisan a leglényegibb dolog. Ez egy belső, ugyanakkor nem zárt világ. Vállaltan paradoxonokban megfogalmazva, a személyességet a személytelenségig, majd újra egy egyetemes személyességig szerettük volna fokozni. Egyéni szinten mindenkiben ott van ez a legbelső kert, amiből kapu nyílhat a mindenség belső kertjéhez.

Az alábbi helyszíneken biztosan megtekinthető az előadás 2026-ban:

április 21. Zalaegerszeg (www.tixa.hu)

május 5. Debrecen (www.tixa.hu)

május 9. Fiumei úti Sírkert (regisztráció: rendezvenyek@nori.gov.hu)

május 11. Győr (Öt templom fesztivál)

július 28. Kapolcs (Művészetek Völgye)

szeptember 13. Zsámbék

További információk: Hortus Conclusus – A legbelső kert Facebook-oldalán ide kattintva. 
Érdemes az egyes helyszínekhez tartozó eseményleírásra is rákeresni a közösségi oldalon!

 

Képek: Mudrák Balázs