200 kilométert kerékpároznak évről évre a Kecskeméti Református Gimnázium diákjai és tanárai azért, hogy személyesen emlékezhessenek Aradon az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom vértanúra. A kezdeményezés nyomán eddig 339 fő tette meg a háromnapos távot az elmúlt 26 év alatt. Az útvonal Kecskemét – Tiszaalpár – Csongrád – Szentes – Hódmezővásárhely – Mezőhegyes – Battonya – Arad.

A kerékpárosokat október 5-én estére meghívták az aradi színház emlékünnepségére, 6-án a vesztőhelyi megemlékezés keretében helyezik el a Kecskemétről magukkal hozott koszorújukat, és tesznek koszorút a belvárosban található Szabadság szoborhoz is, arra az 1890-ben állított emlékműre, amelyet Trianon után öt évvel eltávolítottak, és csak 2004-ben került újra vissza közterületre. Ennek jelentősége van, mert pár évvel korábban, éppen 1999-ben a minorita templom udvarán azért fölállították az emlékművet, épp akkoriban, amikor az első kecskeméti csoport útra kelt.

A szobor ügye akkor heves indulatokat váltott ki a románok körében. Ezt pedig a Kecskeméti Református Gimnázium első kerékpáros küldöttsége is a saját bőrén tapasztalta. Szabados László történelem–földrajz szakos tanár, a kerékpáros utak főszervezője – aki valamennyi túrán részt vett – úgy emlékszik vissza, hogy már amikor a templomból kiléptek az emlék-istentiszteletről, lökdösni kezdték őket az ellentüntetők, kiabáltak és különböző – számukra egyébként érthetetlen – rigmusokkal szidalmazták őket. Aztán a vesztőhelyen koszorúztak. Onnan továbbindulva paradicsommal, almákkal dobálták őket. Milyen érzés volt? – kérdezem, mire Szabados László meglep: „felemelő”. Majd hozzáteszi: neki inkább abba volt rossz belegondolni, hogy ők ugyan hazamennek Kecskemétre, „de az aradi magyarok itt maradnak, és ez nagy különbség”.

Tehát a kerékpáros emléktúra első éve nem szegte kedvét a kecskemétieknek. Fel sem merült, hogy egy évvel később ne indulnának újra. Ez így is ment 2020-ig, amikor a koronavírus-járvány miatt nem lehetett átlépni a határt és rövidített utat tettek csak meg. Azóta is minden évben útra kelnek. A főszervező azt mondja, sokat változtak az aradi románok. „Ami 1999-ben történt, az a múlt, lezárult. Ma már szeretettel fogadnak bennünket”. Olyan is volt, hogy rendhagyó módon 70 kerékpáros érkezett, román rendőrök várták őket a határon, felvezették a menetet, hogy biztonságosan tudjanak közlekedni.

Szimbolikus defektek
Hogyan néz ki a gyakorlatban a kétkerekű emléktúra? 13 kerékpárost 3 tanár kísér szintén kétkeréken, a sort pedig egy kisbusz zárja – utóbbi a csomagokat és a frissítőket szállítja, valamint az esetleges javításokhoz szükséges szerszámokat, felszereléseket. Kisebb-nagyobb technikai gondok ugyanis szoktak adódni. „Volt olyan év, hogy pont 13+1 defektünk volt, minden vértanúra és Batthyány Lajos miniszterelnökre is »jutott« egy-egy, az elég szimbolikus volt” – meséli Dulka Szilárd, történelem–testnevelés szakos tanár, a kísérőautó sofőrje. Idén az első napon volt öt defekt, Paska Júlia végzős diáknak mindkét kereke defektes lett. „Nagy megpróbáltatás volt” – mondja a lány, majd elmeséli, hogy azonnal köré gyűltek a fiúk, és segítettek a javításban. A csapat egyre felkészültebben indul útnak, még külső gumikat is hoztak magukkal, de ennek is megvan a maga története. Volt olyan év, amikor már Kecskeméten belül defektet kapott valaki, és a külsője is kilyukadt.

„A közlekedőknek időnként bosszúságot okozhatunk a 20-30 méteres sorunkkal” – mondja Dulka Szilárd. Az elmúlt években időről időre belefutottak veszélyes szituációkba. Egy autós például behajtott a kerékpárosok közé, mert nem tudta végigelőzni a sort. „A türelem hiánya így mutatkozik meg időnként.” Idén nyugodt volt az ideútjuk, mert két nap is hétvégére esett. Aradra vasárnap érkeztek, jóval kisebb volt a forgalom a városban, mint hétköznap. A túrák történetében most először kerekeztek át úgy a határon, hogy meg se kellett állniuk, hiszen Románia idén januártól a schengeni övezet tagja. A könnyű határátlépés után – összesen mintegy 175 kilométert maguk mögött tudva – már csak 25 kilométer várt rájuk Arad belvárosáig.

Épp hogy átlépték a várost jelző táblát, amikor egy középkorú férfi „hajrá, fiúk!” felkiáltással üdvözölte is a kecskeméti református csapatot, illetve egy kislány számolta az elsuhanó bicikliseket magyarul, és más nem történt, még csak le sem dudálta őket senki.

„Milyen érzés lehet itt focizni”
A vesztőhelyhez érve a diákokkal beszélgetve meglepte őket, hogy az emlékobeliszk milyen környezetben van. A Maros közelében két focipálya és egy teniszpálya közé ékelődik ugyanis a magyar történelem kiemelkedő alakjainak emlékhelye, amely egyben az aradi vértanúk többségének földi nyughelye is. Vetési Ábel Márk, a Kecskeméti Református Gimnázium végzős diákja azt mondja, jó érzés célba érni és tiszteletüket tenni a nemzet hősei előtt, de amikor megérkeztek a helyszínre, azon gondolkodott, „vajon milyen érzés lehet olyan helyen focizni, amelynek közelében 176 éve embereket végeztek ki.” Hogy milyen, az nem derült ki, mert meccs épp nem volt, de egy járókelő angolul érdeklődött a fiataloktól, hogy mit is csinálnak itt.

Közben Butor Márton Kadosával beszélgetünk, akit szintén meglepett, hogy sportcentrum veszi körül az emlékhelyet. Felidézi, hogy biciklizés közben egyszer azon gondolkodott: „Lennék-e olyan bátor, hogy én is feláldozzam az életemet a közösségért, mint az aradi tizenhárom? Végül arra jutottam, hogy a történelmi Magyarországért igen.” Mennyire volt fárasztó az emléktúra? – kérdezem a fiatalokat. Kadosa azt mondja, nem fáradt, sőt, jókat és sokat aludt az elmúlt napokban. Örül, hogy sokat nevettek a diáktársaival, és hogy megismerhetett olyan végzősöket is, akik más osztályba járnak.

Lendület – egymástól
Németh Noémi Évának jó megérkezni, mert nagyon elfáradt. „Volt egy pár pont, hogy aggódtam, nem is fog sikerülni, de láttam, hogy a többiek bírják, és ez lendületet adott nekem is.” Bizonyítani is szeretne magának, hogy fizikálisan képes teljesíteni ezt a kihívást, és az is fontos volt neki, hogy Aradon részese lehessen egy koszorúzási ceremóniának, mert gyerekkora óta fontos pillanat számára, amikor édesanyja nagynénjével Kerekegyházán évről évre együtt koszorúzik október hatodikán. „Nekem a cukrom leesett az első nap” – ezt már Bartos Zsuzsanna Ágnes meséli, de kisegítette őt az egyik társa egy szelet müzlivel, ami egy kis pihenéssel együtt visszatöltötte az energiát. Zsuzsanna egyébként izgult, mert, bár 11 éve röplabdázik, hosszútávú kerékpározásban nincs tapasztalata. „Nagyon pozitív, hogy sikerült megcsinálnom.”

Balla Benjámin triatléta számára Kecskeméten az indulás reggelén tapasztalt hideg volt nehéz, a kerékpározás nem volt megterhelő – ebben a tempóban – teszi hozzá, a többiek meg vele nevetnek. Mert a kecskeméti refisek vállalása elsősorban nem teljesítménytúra. Nem az a lényeg, hogy minél nagyobb átlagsebességgel, minél gyorsabban érjenek Aradra. „Abban a hidegben azért eszembe jutott, hogy épp tanulhatnék a fűtött iskolában is e helyett, de végül, ahogy jobb lett az idő, már élveztem az utat.” Az aradi vértanúkról pedig azt mondja: szerinte ők tizenhárman példát mutattak azzal, ahogyan kiálltak az országért.

„Megtisztelő dolognak tartom, hogy mi vagyunk azok, akik eljöhettünk Aradra és a vértanúk emléke előtt tiszteleghetünk. Ha nem emlékezünk a múltra, nem is tudunk tanulni azokból, amik megtörténtek” – ezt már Szabó Gábor Ábel, egy másik végzős diák mondja. És őt is hajtotta a bizonyítási vágy is, hogy fizikálisan is bírja-e majd az utat. Az is igaz, hogy két éve a nővére is részt vett az akkori túrán, most elszánt volt, hogy ő is itt lehessen. A fiatalember azt mondja, szerinte azért fontos emlékezni az aradi vértanúkra, mert tanulhatunk az elődöktől: „Hogy ne adjuk fel! Végtére is, még ha ők akkor, ott nem is győztek, nekik is köszönhetjük, hogy ilyen viszonylag szabad országban élhetünk.”

Ez az út a legmeghatározóbb emlék a gimiből
A kecskeméti refiben több mint 150 végzős refis van, közülük hogyan döntötték el, hogy ki indulhat el Aradra? Csizmadia Szabolcs igazgatóhelyettes azt mondja, több szempontot figyelembe vevő döntés eredménye a végső névsor: szempont, hogy mind az öt végzős osztály képviseltesse magát, ahogyan az is, hogy ne csak jó tanulók, de a közösségükért kiálló, aktív diákok legyenek a csapat tagjai. Emellett pedig érthető módon az állóképesség, a sportosság is elvárás.

Ő egyébként már tizennegyedik alkalommal csinálta végig az emléktúrát. „Az egész utunk célja az, hogy a diákjaink megtapasztalják, milyen október 6-án magyarnak lenni Aradon.” Hogy ez mennyire sikeres? Azt mondja, sok volt diákjával kapcsolatban van, és gyakran mondják, hogy az egyik legmeghatározóbb emlékük a gimnáziumi évekből az, amikor együtt kerékpároztak el Aradra. „Nekik egész életükre adtunk egy élményt, így személyes emlékké vált Arad és október hatodika.”

Október 6. ugyanazt jelenti határon túl is

Az útra mindig elkíséri a diákokat egy lelkész is. Idén Vincze Árpád református lelkész, vallástanár a csapat lelki vezetője, aki arra a kérdésemre, hogy szeret-e kerékpározni a diákokkal, azt mondja: megszerette. Majd elmeséli, hogy 2016-ban ő volt „a gyenge láncszem” az úton, vele maradt le néhány diák, hogy támogassák, bátorítsák. „Akkor és ott eldöntöttem, hogy még egyszer nem leszek gyenge láncszem.” Tudatosan mozogni kezdett, készült a biciklitúrára is. „Rájöttem, hogy nem csak lélekben próbálom a diákságot terelgetni, hanem példát kell mutatnom azzal is, hogy fizikailag rendben vagyok” – meséli a lelkész.

Feladata elsősorban természetesen a spiritualitás: minden nap tart reggeli igeolvasást, áhítatot a kerékpárosoknak. Volt olyan év, hogy az Arad belvárosában lévő református templomban – amely a Szabadság-szobor mellett van – ő prédikált, a diákok szolgáltak az alkalmon. „Az nagy élmény volt önmagában is.”

A hatodikai emléknappal kapcsolatban pedig még egy érdekes szempontot oszt meg velünk a lelkész: szerinte lényeges ez a nap, mert március 15-e mellett ez is össznemzeti. „Tehát ugyanúgy emlékeznek és figyelnek október 6-ára Kolozsváron, Pozsonyban, Kecskeméten, Pécsen. Ez az országhatáron túl is egy fontos nap.”

A Kecskeméti Református Gimnázium emléktúrája még nem ért véget. Az október hatodikai aradi megemlékezések után, október 7-én Világosra is elmennek, a Bohus-kastélyhoz, ahol hajdanán aláírták a fegyverletételről szóló dokumentumot...

Kisbusszal térnek majd haza Kecskemétre.

Képek: Kalocsai Richárd