A Budapesti Fegyház és Börtönhöz tartozó Kisfogházba gyűjtötték a forradalom leverése után a megtorlás jegyében letartóztatottakat, és sokan közülük az itt álló bitófák egyikén végezték. Az intézet kegyeleti emlékhellyé alakított részének utcára nyíló nehéz vaskapuja mögött két mosolygós arc fogadta a vendégeket: az emlékhelyen kalauzoló hölgyé és L. Molnár István börtönlelkészé.

A „halálsorra” vezető folyosó falán az ’56-os forradalom képei: a harcoké, az öröm és a félelem pillanataié. A zárkák falán megannyi fénykép: azoké a hősöké, akik ott vártak a megtorló hatalom ítéletére, köztük Gulyás Lajos levéli lelkipásztoré.

Rövid, de nyomasztóan nehéz az út az udvaron át a bitófákig. A falon lyukas zászló, s alatta márványtáblákon megannyi név. Azoké, akiknek utolsó útja volt ez a néhány lépés… Az akasztófák előtt rövid áhítatra csendesedtünk el. L. Molnár István lelkipásztor a 78. zsoltár olvasta: „…amelyek felől megparancsolta atyáinknak, hogy megtanítsák azokra fiaikat; hogy megtudja azokat a jövő nemzedék, a fiak, akik születnek…”

Utunkat az Andrássy út 60. fele folytattuk. A Terror háza előbb a nyilas-, majd a kommunista terror alakulatoknak volt a központja. Az épület pincéiben rengeteg embert vallattak és kínoztak, és sokan bele is pusztultak az elszenvedett gyötrelmekbe. A kiállított tárgyak, a helyiségekben hallható, illetve látható egykori felvételek, a koncepciós perek látható dokumentumai, és a túlélők filmre vett visszaemlékezései, amelyek bepillantást engednek a meghurcolt emberek egyéni tragédiáiba, mély nyomot hagytak valamennyiünkben.
Az épületből kilépve, az „időutazásból” visszazökkenve a mába hatalmas megkönnyebbülést éltünk át. Mintha láthatatlan, nyomasztó súlyok terhe alól szabadultunk volna fel…