„Az emberekkel való foglalkozás nagyon hasonlít az aranymosásra. Nem a piszkot keresed, hanem az aranyat.”
Andrew Carnegie
„Az emberekkel való foglalkozás nagyon hasonlít az aranymosásra. Nem a piszkot keresed, hanem az aranyat.”
Andrew Carnegie
Elgondolható valódi szabadság apa nélkül? Október 23-án mutatták be a hazai mozik Nemes Jeles László új filmjét, az Árvát. 2025-ben ezt a filmet nevezi Magyarország az Oscar-díj listájára.
Magány és/ vagy árvaság
A Fortepan közösségi emlékezete 3474 fényképet tárol 1957-ból. Pörgetem a fotókat, az élni akarás képei, nincs itt semmit látnivaló. Autó, bicikli, macskakő, léggömb, a Duna, közösség, összekapaszkodás, újjáépítés, rövid ruhák, tricikli, mosolyok, babakocsi, dinnye, bábszínház, hullámfürdő, Lúdas Matyi, körmenet – béke és biztonság. Van ez az arca 1957-nek, a győztes túlélésé, nappali fényben. Minden képnek megvan a maga igazsága.
Az Árva kezdőjelenete a második világháború befejezése után négy évvel hív a bozótba, a zsidó iskolák és árvaházak államosításának idején. Szó szerint egy bokor mélyéről hallatszik a zihálás, a levegőt kapkodóért oda kell benyúlni. Mert hiába szólítják a nevén, nem akar magától kijönni. „Legyen vele türelmes, nem emlékszik magára” – halljuk az eligazítást.
Vajon mi emlékszünk-e magunkra? Fel tudjuk-e idézni néven szólíttatásunk pillanatát?
„Legyen vele türelmes, nem emlékszik magára!”

A filmbeli kisfiú és édesanyja egymásra eszmélésének szépiaárnyalatú történetét a következő képtől a már említett 1957-es évben látjuk kibomlani. Még mindig nem tudjuk, kik ők valójában, sorsukat a sebesült városban maguk után húzó emberek, rendeltetésüket keresők, eltévedtek vagy megtévesztettek? Olvasat dolga. Az apa mindenesetre hiányzik, ez nem kérdés.
ÁRVAAz elhallgatás rosszabb, mint a némaság
Az elhallgatás műfaját tekintve más, mint a csend. A csendben is történik valami és az elhallgatás által is történik valami.
A film Budapestjének sebei jól látszanak, az emberi lelkek sérülései a nézők számára vannak exponálva. Bedeszkázott ablakok, összeomlott házak, beszakadt lelkek párhuzamos valósága tűnik fel a forradalom utáni fővárosban. A szabadság újradefiniálásának pillanatait figyeljük filmen egy város életében, mint a valódi árvaság diadalra jutását, miközben az öndefiniálás küzdelmeit látjuk egy kamasz fiú életében.

Egy fiú kétségbeesetten akar kapcsolódni az apjához. Akarja hinni, hogy van.
Ezredszer is kéri az apa barátját: meséljen róla! Próbálgatja a zakóját, vizsgálja életének nyomait az utcán, a lakásban, a könyvek között.
Megtalálja azt a könyvet is, amit nem tud elolvasni. Idegenek a betűk, másik irányból kellene olvasni. Hátulról előre. És jobbról balra. Minden másképp van.
Látszanak a fiúban az egymásnak feszülő indulatok, a kétségbeesés és a remény. A várakozás és a tenni akarás.
Akarja, hogy legyen atyja. Annyira, hogy személyes rítust alakít ki arra, hogyan beszélgessen tér és idő kötelmein kívül azzal az apával, akitől ő származik. Az elhallgatás terét kitöltő beszélgetések ezek? Önnyugtatás? Magánmitológia?
Önmagát, a legmélyebben húzódó gondolatait, kétségeit, érzéseit osztja meg egy tizenkét éves fiú – egy kazánnal. Szüksége van kapaszkodóra, megszólítható, megközelíthető apára. A helyzetre egyébként is nehéz lenne szavakat találni, ezért a fiúnak szüksége van legalább az apa csendjére.
A ’bar micva’ kor a tizenharmadik életév zsidó fiúknál, ekkor olvashatnak fel először nyilvánosan a Tórából és lesznek érvényesek rá a vallási törvények. A „törvény fiává” válik a gyermek, és ennek a felnövéstörténetnek vannak családi és közösségi tanúi.
A főszereplő fiú esetében az identitáskeresés útja egyben felnövéstörténetté válik. Identitását az apából kellene nyernie, minden mozdulata, dühe, kétségbeesése, hősiessége ezt üzeni – de az apa nincs jelen, nem tudja bevezetni a vallási közösségbe, ahol a fiú egyedül idegen marad.
„Szerintem jó apa maga, csak most nincs itt.”
Hirsch Andornak hívják az apát kétségbeesetten kereső fiút. Fogja a zsidó imakönyvet és odaáll az „apja” elé megvallani, hogy nem tudja elolvasni. Elmegy egyedül a zsinagógába, de nem találja a helyét.
Elindul az ismerős családhoz széderestére, de a munkásőrök még a család hazaérkezése előtt szétdúlják a szabadulás ünnepét, a fiú mégis ott marad az asztalnál. Az, aki még kérdezni sem tud.
Aki ült már lefagyva életének díszletei között úgy, hogy még kérdezni sem tudott, annak minden fájdalmas képkockával gyógyulhatnak a sebei.
Andor nem adja fel erőfeszítéseit a világ megértésére nézve akkor sem, amikor az érthetetlen tapasztalatok sokasodnak.
Amikor el kell engednie az apa illúzióját, mert elementáris erővel érkezik meg a valóság egy szemébe világító zseblámpa és egy fél disznó formájában. Szürreális a vágyott apakép és a dörömbölő valóság közti ellentét.
Igazságkereső, aktív, megélt maszkulinitás avatja Andort a „törvény fiává”. De valóban számonkérhető ezek után?
Számonkérhető. Valamilyen tudás életről és halálról belsővé lett számára. Szívében fogant igazságává lett: az Örökkévaló felettük áll. Valódi öndefiníció akkor születik, amikor ahhoz a valósághoz ragaszkodik, amelyet önmagára nézve igaznak ismer el.
„Hirsch, a nevem Hirsch” – vállalni egy nevet, egy sorsot, és választani a hátratételt a kiváltságokkal szemben – vagy utat adni a félelem szülte életnek.
Felvállalni az életet az Örökkévalótól való függésben, vagy az „okos”, kényszer szülte megoldásokban bízni – ez nem a film kérdésfelvetése.
Az élet egyik traumagyógyító lehetősége, ha ráébredünk, hogy nem pusztán áldozatok, hanem tettesek is vagyunk. Elfogadni és magunkhoz ölelni az árnyékot képessé tehet a bűnlátásra. Az „egyszer fent, egyszer lent” fájdalmas törzsi rítusaiból is van szabadulás. Ha engedünk annak, aki néven szólított, engedünk a névnek, akiről neveztettünk – akkor valójában nem apa születik, hanem fiú.
Képek: Mozinet
Werk fotók: Barakonyi Szabolcs, Szilágyi Lenke