Minden stratégia, terv, evangélizáció vagy misszió csak annyira lehet sikeres, amennyire a feltámadás vigaszát nyújtja az élet értelmetlenségével és kiszolgáltatottságával szemben. A 21. századi Európában az egyházba beleszületés nem jelent automatikus egyháztagságot – persze automatikusan sosem jelentett hitet, ami a Szentlélek ajándéka –, így mindenkinek meg kell tudnia birkóznia azzal a kérdéssel: miért hiszek?

Az egyház egyetlen sajátos üzenete, ami megkülönbözteti minden más közösségtől és minden szerveződés üzenetétől, az a vigasztalás – méghozzá a „halálbiztos” vigasztalás Krisztusban. Káténk első kérdése nem véletlen kapcsolja össze a kettőt és kérdezi: mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? Mert sok vigasz lehet az életben, számtalan dologtól várunk és várhatunk enyhülést a bajban, de valódi vigasztalás csak az lehet, amely ellenáll még a halálnak is, és azon túl is érvényes marad. Ilyen vigasztalás pedig csak egyetlen van: Krisztus feltámadása és a benne nyert üdvösség – több mint boldogság, több mint szabadság, mert az ősfélelemmel, a halállal szemben tesz minket ellenállóvá.

A fenti gondolatokat Michael Beintker, a rendszeres teológia emeritusz professzor osztotta meg a Dunamelléki Református Egyházkerület által szervezett teológiai kollokviumon. A professzor a résztvevőkkel az evangélikus-református teológia európai helyzetéről beszélgetett nemrégiben.

Az egyház hitelességét és „eredményességét” a vigasztalásának a hatékonysága adja: tagjai mennyire készek szembenézni a mulandósággal, és mennyire mutatkozik meg rajtuk vigaszuk az élet törékenységével szemben – mert „akár élek, akár halok, nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”. Sokan várják, hogy ez életből nyerjenek valahogyan vigasztalást a túlonnanira, de különös módon a káté logikája éppen fordított: a túlonnani, halál utáni vigasztalás a feltámadásban az, amely ez életben is megerősít és ellenállóvá tesz.

A keresztyén vigasztalást és reménységet pedig gyönyörűen összefoglalja az egyházi év, amely az idő múlásába ágyazottan, újból és újból emlékeztet minket az evangéliumra és mutat rá annak életformáló erejére. Karácsonykor Isten emberré lett, „felölté önnön alakom” (RÉ21 228) egy atomizálódó világban. Ez a szeretet nagypéntekben csúcsosodott ki, amikor Isten Fia, bár a világ a maga minden igyekezetével a pusztulás felé szalad, mégis önmagát áldozza, hogy a világot bűnéből kimentse és megváltsa. Húsvétkor pedig Krisztus feltámadt, legyőzve a halált, úrrá lett az ősfélelem és a végső ellenség felett. Végül feltámadásának erejét nekünk ajándékozza Szentlelke által: az üdvtörténet nem tőlünk függetlenül történik, hanem valósággá válik bennünk, vigasztalva, erősítve, bátorítva, formálva bennünket.

Képek: Füle Tamás