"Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettot, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint."

(Mt 25,15)

Elolvasandó:
Mt 25,14-30

Jézus a földi élete vége felé mondta tanítványainak ezt a példázatot, melyből egyetlen verset emelünk ki most. Egy emberről szól, aki külföldre utazik, ezért vagyonát átadja szolgáinak. Önmagáról beszél itt Jézus, hiszen készül vissza az Atyjához, és a követőire akarja bízni az Istentől kapott feladatának folytatását. Ő azonban nemcsak akkor keresett, de ma is keres fiatalokat erre a cseppet sem könnyű munkára.
A talentum görög pénzegység és súlymérték volt. Egy kb. 26 kilós ezüst vagy arany korong. Jézus korában az attikai talentumot használták, ami 6 000 drachmának, tehát hatezer napszám értékének felelt meg. Egy hatalmas pénzösszeget bíz szolgáira az Úr. Érdekes, hogy a gazda nem egyenlőképpen, hanem szolgái képessége szerint osztogatja a vagyonát. Egyesek öt, mások két, illetve egy talentumban részesülnek. Ám senki nincs, aki nem kapott volna valamit. Jézus napjainkban is kész mindenkinek osztogatni talentumokat.

E példázat nyomán nevezik több európai nyelvben tálentumnak a tehetséget. A tehetség és a képesség Isten ajándéka. Még a genetikai örökség is végső soron tőle jön. Vedd számba, hogy te milyen talentumot kaptál, miben vagy ügyes, rátermett, átlagon felüli. Tégy félre minden hamis alázatoskodást, hogy "én semmiben nem vagyok jó". Ha nem tudod felismerni, mi a talentumod, kérdezd meg barátaidat, szüleidet, figyelj oda észrevételeikre. Ha pedig rájöttél, kezdj neki a fejlesztésükhöz. Lehet, hogy van érzéked a sütéshez-főzéshez vagy a barkácsoláshoz, jól sportolsz, jó ötleteid vannak, szépen szavalsz, gyönyörűen énekelsz vagy rajzolsz, világosan fogalmazol, könnyen tanulsz nyelveket, játszva számolsz, lebilincselően írsz vagy mesélsz, van türelmed a gyerekekhez vagy az idősekhez, jobban észreveszed a rászorulókat, a magányosokat, stb. Bármilyen képességünket Isten országa ügyének szolgálatába állíthatjuk.
Idejekorán el kell döntened, mi szeretnél lenni, hogy a megfelelő (szak)iskolába, esetleg egyetemre iratkozhass be. Kérd el imádságban Istentől, hogy mi a hivatásod. Kemény munka, kitartó tanulás és szorgalmas gyakorlás kell a tehetség kibontakoztatásához. De ne feledd, hogy a tehetséget adó Úr számon fog kérni egyszer arról, hogy mit tettél az ajándékaival.

"Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat..."

(Ef 5,25)

Azt kívánja az Ige férfi és nő viszonyától, hogy több legyen önmagánál, hogy mennyei kapcsolatokat ábrázoljon ki. De túl lehet-e szárnyalni a szerelmet? - kérdezhetnénk. Hiszen a szerelemről amúgy is úgy gondolkozunk, mint ami szép, tiszta, nem elégszik meg kevesebbel, mint a teljesség; amikor szerelmesek vagyunk, kivirágzik a világ körülöttünk. Azért adatott nekünk a szerelem ajándékul, hogy kiteljesedjünk: olyankor az ember úgy érzi, mintha angyal lenne, igyekszik bemutatni a jó tulajdonságait, s a nem tetszőeket minél jobban kiirtani.

Csakhogy - bár ez nem látszik a boldog jelenben - az ember dolgai csupán ideig valók, a szerelem és a vele járó mennyei boldogság is könnyen elmúlik. Házasságkötés után hamar véget érnek a mézeshetek, a szerelmet megostromolják az addig elpalástolt hibák, "elesik" és "meghal". Egyik percben akár fel is áldoznád magad a másikért, ám egy hét, egy év vagy egy behatárolható idő elteltével már semmit nem érzel iránta. Küzdenünk kell azért, hogy a szerelem ne az önzésről, önáltatásról, kivetítésről, nemi vágyról, hormonokról szóljon - könnyen becsapja az ember magát, és a másikat is. Nagy mélységekre és eronkön felüli ellenfélre lelünk önmagunkban. A szerelmes szív szárnyalhat ugyan, ám - igaz az Ige tanúsága - attól még gonosz szív marad.
A szerelem erejét nem az érzelmek nagyságával kell lemérnünk, hanem azzal, hogy mennyire tartós. Igazából pedig csak az isteni szeretet tart örökké. Isten irántunk tanúsított szeretete a szerelemnél is mélyebb. Bár látja minden hibánkat, mindenek ellenére szeret. Nem a szerelmes elvakultságával néz ránk, de a szerelmes feltétlen elfogadásával. Így szereti Krisztus az egyházat.
Isten új, szeretni képes szívet akar formálni bennünk, de ehhez naponta részesedni kell Belole, az igazi szeretet forrásából. Át kell adnunk magunkat Neki, szerelmünkkel együtt. Ez szenvedéssel, énünk halálával jár, de az áldozatból áldás fakad. A szerelem tüzét Isten szeretetének tüzébe kell vinnünk, hogy megtisztítsa azt. Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, eloször meg kell tapasztalnunk, mennyire szeret minket Krisztus, aki a kereszten életét adta, hogy életünk legyen.

"Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván."

(Máté 6,6)

Menj be a legbelső helyre, mondja az Írás, ott bent Isten "titkon néz". Olyan ez a szelíd és csöndes evangéliumi javaslat, mintha találkára hívna meg Isten, ráadásul a találkozásnak a legelmélyültebb, legszemélyesebb módján.
Vannak rejtett kérdések, amelyeket még a hozzánk legközelebb állókkal sem merünk, mert nem is tudunk, megbeszélni. Még túl éles a szó, például a kétely szava, túl kemény, túl érdes, ki se merem mondani. Amit senkinek nem merünk kimondani - kimondás: nyilvánossá, mindenki számára ismertté tenni -, mert rémületes gondolatok: ezekre is ajánlja Jézus a legszemélyesebb beszélgetést, a magányos imádkozást.
Mi az, hogy beszélgetés? Mit jelent Istennel szóba állni?

Legkevésbé sem azt, hogy az ima-fordulatok csupa-közhelyeit elhadarjuk előtte, rohanva a "megváltó" Ámenig. Ami nekünk nem jelent semmit, az bizony Istennek sem. A lélek tágas, visszhangos legbelső szobájában azt hozhatjuk szóba, amit a legkevésbé sem merünk megtenni nyilvánosan.
"A legbelső szoba" - tulajdonképpen hálószoba. De, meglepő módon, a legbelső szobába mégsem azért vonulunk vissza Istennel beszélgetni, mert csak kettőnkre, kizárólag rám és Istenre tartozó ügyünk volna, hanem mert kérdéseimet nem tudom úgy föltenni, lefordítani, megfogalmazni, hogy közös kérdésekké, Isten előtti beszélgetésekké váljanak.
Bevonulni Istennel a legbelső szobába: mindez azért történik, hogy Isten a nyilvános életünkben "megfizessen", felismerhető módon cselekedjen, tehát mindenható Istenként legyen jelen a mi mindennapjainkban.
Nem azért vonulunk el kérdéseinkkel, mert ezek titokban maradhatnának, hanem mert Isten fogja őket a nyilvánosság elé tárni. Az Isten elé vitt kérdések sokak áldásforrásává válhatnak. Személyes harcainkban váratlanul gazdag közösségre találunk.

"Állj félre az Isten elől, hogy el ne pusztítson."

(2Krón 35,21)

Elolvasandó:
2Krón 35,20-26

Így szól Jósiás királyhoz Nékó, Egyiptom királya. Jósiás különlegesen jó király, véget vet a bálványozásnak, megtisztítja a templomot, helyreállítja az istentisztelet rendjét, hosszú évek után újra illendően ünnepli meg az Egyiptomból való kivonulást, a páskha ünnepét. A templom megtisztítása során találják meg Mózes ötödik könyvét, és amikor felolvassák neki, meghallja benne Isten szavát, és sírva fa-kad. Ez az Isten útján járó király azonban nem hiszi, hogy Nékón át valóban Isten szólna hozzá, a figyelmeztetés ellenére csatába száll vele és elesik, helyére az egyiptomiak állítanak királyt.
A páskha nagyszabású megünneplése után, amikor megemlékezett a nép arról, hogyan szabadította meg Isten a gonosz fáraó kezéből, könnyen gondolhatta azt a király, hogy Egyiptom uralkodója csak Isten ellensége lehet. Könnyen gondolhatta, hogy Isten soha nem választhatja a fáraót arra, hogy a királyhoz szóljon. Könnyen gondolhatta, hogy egyiptominak semmi köze nem lehet Istenhez.

Csakhogy evvel Isten dicsőségét csorbította.
Nem nehéz meglátnunk magunkat ebben a történetben. Meghalljuk Isten szavát a Szentírásból, meghalljuk a templomban, mélyen meg is érint bennünket, de vannak, akikről határozottan úgy gondoljuk, általuk semmi esetben sem szólhat az Úr. Legyenek ezek a zsidók, arabok, románok, cigányok, ateisták, kommunisták, karizmatikusok, bármiféle csoport, akikről meg vagyunk győződve, hogy nem lehetnek Isten eszközei. Sőt alkalom adtán még Isten kegyelméből is kizárnánk őket, és észre sem vesszük, hogy ezáltal magunkat kárhoztatjuk.
A bűnösök közül első vagyok én (1Tim 1,15) - mondja Pál, s ha nem ezzel az indulattal állunk meg mindenki előtt, akkor Isten kegyelmét kicsi-nyeljük le. Ha azt gondoljuk, van bárki is, akihez eleve kevesebb köze lehet Istennek, mint mihozzánk, akkor magunkról mondunk ítéletet.

"Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét."

(1Jn 3,10)

Ábrahám utódainak - egészen perfekt, bennfentes, egyházi, templomozó embereknek - azt mondja Jézus egy alkalommal, hogy az ő atyjuk az ördög. (Jn 8,44) Rettenetesen hangozhatott ez akkor. Mintha ma egy lelkész a prédikációjában nem úgy szólítaná meg a gyülekezetet, hogy "testvéreim az Úrban", hanem "ördögatya gyermekei". Mert haragszanak, gyűlölnek, szembeállnak egymással, nem tudnak halálosan szeretni, nem tudnak áldást kívánni az ellenségeiknek, mert cselekszik a rosszat. Elkapta őket a rossz, és az irányítja őket. Jézust - ilyen értelemben - nem érdekli, hogy mi van a cégtáblára írva: hogy az milyen gyülekezet, hogy ott milyen kegyességi irányzathoz tartozó lelkész szolgál, ilyen kör, olyan kör... Egyvalamit néz: mit teszel. Mert ami kisugárzik az életedből, az jelzi, hogy ki az apád. Ahogy a földi apáinktól, úgy a szellemi szülőktől is öröklünk különféle tulajdonságokat. Az ördögtől is örökölhetünk, és Istentől is.

Persze ennek az igének a nyomában kialakulhat aztán egy szuperképmutató vallásosság - megjátszuk magunkat: ó, ha én bibliakörös vagyok, akkor én mindig mosolygok; amikor azt mondom, hogy "békesség Istentől", akkor tényleg azt is kívánom, és nem azt, hogy "na, már ez is itt van, nem bírom a képét". Nem merek ilyesmit gondolni pláne nem kimondani, mert én Isten gyermeke vagyok. De azért a mosolyom mögött fájdalom van és idegesség, mert olyan hálátlanok az emberek és annyiszor haragítanak. És hatalmas teherként nehezedik ránk az Igének az a megállapítása, hogy: "Isten gyermeke nem vétkezik".
De ne vegyítsük össze, hogy mi az Isten része, és mi az embereké. Isten kezében olyanok vagyunk, mintha J. S. Bach egy kis nyekergő falusi orgonán játszana. Lehet, hogy hiányzik egy billentyűje, vagy a fecske belefészkelt az egyik sípba, de hát mégiscsak a Mester orgonál rajta. Nem mindegy, hogy ki játszik rajtad! Ki az, akinek átadtad az orgonapadot az életedben? Az a jó, amikor valakinél érződik, hogy igen, ez egy kis vacak hangszer, nem tökéletes, nem hibátlan, de a Mester játszik rajta. Hogy nyomorult, esendő, kegyelemből élő, kegyelemre szorult ember vagyok, és nagyon nagy dolog, ha meg tudok maradni.