Két kisiskolás korú gyermek édesanyjaként folyamatosan azt tapasztalom, és talán nem csak én, hanem sokan mások is, hogy mi, mai szülők bűntudattal terhelve éljük meg szülőségünket. Ezért keresztényként a szülői feladatról írva leginkább arra kell vigyáznom, hogy ne terheljem amúgy is megterhelt szülőtársaimat további bűntudattal.

Fontos mindemellett, hogy megkülönböztessük a valódi és a hamis bűntudatot. Természetesen nincsen olyan szülő, aki ne vétkezne gyermeke ellen. Anyaságom egyik alaptapasztalata, hogy bizony a gyermeknevelés minden lappangó gyengeséget, minden rejtett rosszat kihoz a lélekből: és ezt aztán sok esetben rázúdítom gyermekeimre.

"Meglátogatom az apák bűnét a fiakon": sajnos a modern pszichológia megerősítette ezt a nehezen emészthető ószövetségi igét - saját gyermekkori sérüléseimet, lelki torzulásaimat gyermekem akkor is meg fogja szenvedni, ha mindezt tudatosan felismerem magamban, és küzdök ellene. Azonban keresztény szülőként nyitva áll számomra a lehetőség, hogy tökéletlenségemet, gyermekeimmel szemben elkövetett bűneimet Isten elé vigyem, és rendszeresen imádkozzam azért, hogy gyógyítsa be az általam okozott sebeket. Csakúgy, mint a keresztény házasság és a keresztény család, a keresztény szülő-gyermek viszony is egyetlen döntő ponton különbözik a nem kereszténytől, egyetlen többletlehetősége van (mert egyébként ugyanúgy bocsánatra szoruló bűnös vagyok, mint nem keresztény szülőtársaim): ez pedig nem más, mint a megbocsátás lehetősége. Nem csak Isten bocsát meg nekem, valamint nem csak gyermekemet tanítom a bocsánatkérésre, hanem Krisztusban én is képes vagyok bocsánatot kérni gyermekemtől. Különösen gyógyító, ha egy apa teszi ezt.

Valójában itt ez az írás véget is érhetne. Említettem azonban a kérdés másik oldalát: a hamis bűntudatot. A pszichológiai ismeretek egyre növekvő mértékben vannak jelen a köztudatban, a közbeszédben, az átlagember fogalomkészletében. A gyermekkori sérülések kutatása és feldolgozása terén a pszichológia tudományos eredményei megkérdőjelezhetetlenek. Mivel ma már tudjuk, hogy rengeteg lelki torzulás, felnőttkori pszichés probléma a szülőkkel való kapcsolatra vezethető vissza, és mivel a köztudat szintjén nincs semmi, senki, aki feloldozzon ezen elviselhetetlen teher alól, tudat alatt gyakran ez a bűntudat vezérli cselekedeteinket.
Sok szülő folyamatosan bűntudatot érez a gyermekük személyiségébe való mindennemű "beavatkozásért", hovatovább magáért a nevelésért. Még növeli a hamis bűntudatérzést a hajszoltság és az időhiány (főleg nőknél, akiknek szakmájuk is van), ami miatt nem jut elég idő és figyelem a gyermekekre, illetve még rosszabb, amikor valójában az időhiányt ideologizáljuk meg azzal, hogy "a gyereknek meg kell hagyni a szabadságát". Némiképp sarkítva ennek az lesz a végeredménye, hogy gyermekeinkből infantilis zsarnokokat nevelünk (illetve "nem nevelünk"). Még többgyermekes keresztény családokban is előfordul, hogy a gyermekre nem bíznak koruknak megfelelő felelősséget. Nem segítenek az anyának, aki rabszolgaként ugrál körülöttük; csak követelni tudnak, kérni nem; ha esetleg méltóztatnak elvégezni valami házimunkát, egyes szülők irreálisan magas összegekkel megfizetik őket. Ha a gyermeknek konfliktusai támadnak az iskolai osztályban, a szülő átviszi egy másik iskolába, vagy legalábbis a pedagógusokat hibáztatja. Az egyházi gimnázium osztálytermében, ahol néha délután tanítok, térdig gázolunk a szemétben, mert a gyermekeknek otthon nem tanították meg, hogy ők egy közösség felelősségteljes tagjai, ahol nem csak az számít, hogy ő jól érezze magát és az ő egója (igazi lénye, amit a szülők nem mernek korlátozással sérteni) kiteljesedjen, hanem az is, hogy mások is jól érezzék magukat (márpedig ez óhatatlanul önkorlátozással jár).

Ez pedig nem jó sáfárság. A Szentírásban a gyermekkor metaforája ambivalens: egyrészt az evangéliumi gyermekség valami nagyon pozitív dolog: ilyenné kell válni Jézus szerint annak, aki be akar menni a mennyek országába. Annak idején ez forradalmi újdonság volt, valamikor a 18. század vége felé, majd a romantika korában fedezték fel (és ebben az akkori keresztény ébredési mozgalom is szerepet játszott) a gyermekkort mint önálló értékkel bíró, pozitív állapotot; a régebbi korok túlságosan "felnőttesek" voltak, a gyermekben csupán tökéletlen és fejletlen lényt láttak. Ma azonban óriási lendülettel átesett az egész nyugati kultúra a ló túlsó oldalára: sajnos nem csak arról van szó, hogy tiszteljük a gyermekeket (ez önmagában nagyszerű), hanem arról is, hogy rohamosan infantilizálódunk, társadalmi szinten. Utcán, téren, iskolában egyre általánosabb jelenség az óriásira fújódott egójú felnőtt csecsemő. Ma inkább Pál apostol (illetve a Zsidókhoz írt levél) elmarasztaló értelmű gyermekmetaforáját kellene megfontolnunk és a kiskorúságot odahagynunk (1Kor 3,1; Zsid 5,12-14).
Ezért ha a szülő bibliai szellemben kíván sáfárkodni gyermekével, akkor egyrészt vigyáznia kell, hogy ne rombolja szét benne azt a titokzatos valamit, az ő gyermekségét, ősbizalmát, vagy nem is tudom, mijét, ami kell a mennyek országához (Jézus ezt a gyermekek botránkoztatásának nevezi), másrészt azonban Isten eszközévé kell válnia abban, hogy segítsen gyermekének a fokozatos "érésben", "felnőtté válásban". Ehhez a legfontosabb dolog talán a megfelelő időben a megfelelő mennyiségű felelősségtudat felébresztése a gyermekben, és annak számon kérése. Máshogy közelítve: nemcsak a munkahelyen, a családban is fontos megtanulni, divatos szóval, a "delegálást". Egy női bibliaórán hangzott el, hogy a keresztény anya az olyan, hogy amikor hullafáradtan, lábát felpolcolva fekszik, és tizenkét éves lánya vajaskenyeret kér, akkor a keresztény anya föltápászkodik, és teljesíti a kérést. Messzire vezetne kommentálni ezt a jelenséget, mindenesetre a mártíranya hamis képzete és egyéb furcsa és torz beidegződések óriási zűrzavart eredményeznek ezen a téren. Gyermekeinket számos olyan dologban felnőttszámba vesszük, amelyben nem kellene (például este nem fekszenek le időben, ami meggyőződésem szerint a magatartászavarok egy részének az oka; nem megfelelő tévéműsorokat néznek nem megfelelő időben stb.); más dolgokban, amikben növelhetnék felelősségüket, nem tesszük, egyrészt a rejtett bűntudat miatt, másrészt meg azért, mert "delegálni" bizony fárasztó: sok időt és türelmet igényel.

Mit tehetne az egyház, miben segíthetné a felelősségteljes szülői sáfárkodást? Az ún. "gyermekközpontú" társadalom képmutatása sok mindenben megmutatkozik, például abban, ahogy ellehetetleníti az apák, a férfiak részvételét a családi életben. Ezt több szinten korrigálhatná az egyház, mind gyakorlatában, mind igehirdetésében; ennek ellenére ritkán hallani prédikációt arról, hogy a férfinak az is hivatása, hogy apa legyen. A férfiakat hallgatólagosan ugyanúgy kizárólag a munkával és a közélettel, a nőket ugyanúgy az otthonnal és a családdal asszociáljuk, mint a világi társadalomban. Nem csak a világi csúcsmenedzser pályán, a lelkészi pályán sem előny a családszeretet, a nemet mondani tudás a ráhalmozott szolgálatok közepette, és senki sem buzdítja a nős férfiakat a szószékről, hogy többet legyenek otthon, törődjenek a családjukkal. Pedig a sáfárkodás, amiről szó volt, éppúgy az apa, mint az anya feladata: mindkettőjüknek áldozatot kell hozni azért, hogy aktív módon jelen legyenek gyermekeik életében! A különbség annyi, hogy a társadalom az anyától elvárja ezt, az apától pedig nem! Az egyházban nem követni, hanem amennyire lehet, ellensúlyozni kellene ezt a tendenciát. Egyetlen katolikus közösségről tudok, ahol hat hónapnyi időszakot kineveztek "Az Apák Félévének", és ez idő alatt kiemelt figyelmet szentelt a gyülekezet mind az igehirdetésben, mind az egyéb programok terén az apai hivatásnak. Jó lenne, ha mind több közösség követné példájukat!