Azaz: már régen is tudták, amit ma...

Már régen is tudták azt, amit ma. Legalábbis bizonyos dolgokban és bizonyos tekintetben. A különbség adott esetben annyi, hogy a történelemben vannak időszakok, amelyekben átvitt értelemben manufaktúrákban, kisvállalkozásokban, máskor meg - szintén átvitt értelemben - nagyüzemben hajtották végre ugyanazokat a dolgokat. A semmiről elhitetni, hogy az valami, azt hiszem - még ha lenézően  beszélünk is róla -, mégiscsak valamiféle tudomány, hiszen nem olyan egyszerű ezt megtenni.

Az ókor nagy ámítói - ha szabad ilyet mondani - a szofisták voltak. Az ókori görögöknél, ha peres ügyük volt, akkor a szokások szerint mindenki magát képviselte. Hasonlóképpen, ha politikai nézeteit, elgondolásait is ki kellett fejtenie, akkor szüksége volt retorikai fogásokra ahhoz, hogy másokat meggyőzzön, például egy-egy gyűlés alkalmával, a saját politikai nézeteinek igazságáról. Ha még ez utóbbi nem sikeredett is valami fényesen, kevesebb gondot jelenthetett - vagy legalábbis kevésbé volt rögtön megtapasztalható, mint ha nem tudta az érdekeit megvédeni egy peres eljárás során. Világos tehát, hogy a retorika tudománya „kelendő árucikk" lehetett akkoriban.

Pontosan ezeknél az okoknál fogva fogadtak fel, már akik megtehették, szofistákat, mintegy házitanítóként, akik pénzért tanították a tanulni vágyókat. Leginkább közhelyeket fogalmaztak meg, általános, meggyőző fordulatokat, amelyeket bármiféle témával kapcsolatban lehetett használni. Ezt, mint azt pl. szintén Szókratész perénél láthatjuk, nem tartotta valami sokra egy magára valamit is adó filozófus. Ez pedig nem másnak köszönhető, mint annak, hogy ez nem elvi megalapozottságú filozófia volt, hanem inkább egyfajta formai, alaki filozófia, amely sok esetben csalárdságot takart és félrevezetést eredményezett. Az egyik leghíresebb szofista, Prótagorasz két maximája jól tükrözi azt, ahogyan megközelítették a világot: „minden dolognak mértéke az ember; a létezőknek, hogy (vagy ahogy) léteznek, a nemlétezőknek, hogy (vagy ahogyan) nem léteznek" - bár az is igaz, hogy elméletileg itt is megengedhető kétféle értelmezés, hiszen az ember individuum és fajta is, de ettől most tekintsünk el - és „minden éremnek két oldala van".

Számukra nem létezik abszolút igazság vagy bizonyosság. Az egyetlen helyes mérce - mint azt Prótagorasz tétele is mutatja: az emberé, ez azonban mindig vitatható. Pontosan ezért, a szofista szerint a vita azért kell, hogy az adott ügynek a különféle vonatkozásai és oldalai megmutatkozzanak, s így váljanak valamely cselekvés előnyei és hátrányai nyilvánvalóvá. Amikor vitára sarkallták és késztették az embert, saját bevallásuk szerint a vitatkozásért történt.

Mit jelent mindez? Természetesen nem azt, hogy a logikus érveléstechnika, vagy a helyesen és értelmesen kimondott szavak, az artikuláció jelentősége elenyésző. A korabeli és későbbi filozófusok maguk is alkalmazták azokat a módszereket, amelyek segítségével megértették, rendszerbe foglalták gondolataikat. Azonban ezeknek a gondolatoknak az igazságát nem a külcsín adta meg. Sőt: nem is a külcsín volt az, amely meghatározta egy dolog igazságát. A „minden kimagyarázható" elve nem az igazság elve. Inkább olyan „nesze semmi, fogd meg jól" dolog, ami lehet, hogy látványos, de nem sokat ér. Egy-egy döntésünket, tettünket, gondolatunkat, csak más, belső ismérvek alapján lehet mérlegre tenni. Nem pedig az alapján, hogy mi hogyan néz ki. Nem is az alapján, hogy ki mit mond egy adott dologgal kapcsolatban. Hiszen arról meg lehet győzni valakit, hogy... és akár az ellenkezőjéről is...

Az igazság, a szeretet, a hűség, a bizalom, és még lehetne sorolni, hogy a mindennapjainkban mi minden határoz meg bennünket és fontos nekünk. Ahogy egy filozófust is a világ értelmezésében az igazság keresése, a jó és rossz közötti különbségtétel hajt, és ennek megközelítése teszi hitelessé, és így: tanúskodik amellett, hogy gondolatai érdemesek arra, hogy mások is foglalkozzanak vele, a mi életünkben se a lényegtelen dolgok határozzanak meg eseményeket, tetteket. Ha neveljük a gyermekeinket, akkor ott ne az számítson, hogy mások mit szólnak, hanem hogy jó emberek legyenek a gyerekeinkből. A barátságokban ne az üres mosolyok, a pénz vagy mit tudom én mi, számítson, hanem a bizalom. Ha szerelmesek leszünk, akkor ennek a belső dinamikája vezessen bennünket, hiszen hűségesnek lenni mindig lehet, megbízni és a bizalmat kiérdemelni, vagy a bizalmat visszaszerezni lehet, csak ahhoz nem a kifogásokat kell keresnünk, hogy miért is nem akarunk ezen az úton menni, ha nehéz... és még lehetne sorolni. A közéletről pedig még nem is ejtettem szót. A külcsín ott is sokszor jobban és inkább érvényesül, mint a belső értékek.

A világ tele van szofistákkal. Nagyipari méretekben. De a világnak filozófusokra van szüksége. Még ha nehéz is ez a feladat, talán néhányan megpróbálunk azzá lenni. Érdemessé válni. Mert a közösségnek, és nekünk is, csak így érdemes igazán.