Elkezdett lyukadni. Nem is érti az ember, mert nem olyan természetűek, főleg nem az ilyen régi parkettás padlók, hogy csak úgy eltűnjenek. Mégis így esett. Lett egy lyuk. Hogy egyik barátnő cipősarka se bánja, tett bele egy szélforgót. Bohém. Mintha éppen csak oda akarta volna mindig is helyezni. Jöttek is a barátnők kávéra, teára, megnézték a szélforgót, ő pedig mindenkinek elmondta, mennyire jól is néz ki az ott. A szeme sarkából viszont látta, hogy amikor ezzel a témával foglalkoztak, mindig mintha kicsit nőtt volna az odú. Alig várta, hogy elmenjenek a lányok, rohant oda, hogy lássa, csak a szeme káprázott-e. De nem. Határozottan nőtt a lyuk, annyira, hogy a vékonyszárú szélforgó ki is fordult belőle. Hát most már így tényleg nem maradhat, amíg talál valakit megcsináltatni, megpróbálja begipszelni. Kevert is anyagot betömködni a lukat, de a gipsz eltűnt a lyukban. Mintha bizony sose lett volna. A házgondnoknak sem merte megmutatni, amikor nála járt, inkább egy cserép virágot tett oda. A lyuk már ökölnyi volt, mire kitessékelte a karbantartót azzal, hogy nála „minden tökéletesen rendben van”.

A hétvégére a szüleit várta látogatóba, ezért letakarta a lyukat, hátha nem veszik észre. Dicsérték is az új szőnyeget a szülők, és nem értették, mióta tud ilyen jó kis otthonos hangulatot varázsolni ez a lány… Nézték a színét, a szálát, hogy mennyire passzol a tapétához és bútorhoz… Ő a szőnyegre való büszkeség helyett viszont valami nagyon rosszat érzett a gyomrában. Talán a szégyenhez hasonlót leginkább. Ahogy az ajtóhoz kísérte a távozó vendégeket, már nem is kellett odanéznie, tudta, hogy a lyuk tovább nőtt, egy kis csücske kikandikál már a szőnyeg alól is. Ahogy magára maradt, megadóan emelte fel a szőnyeget. Ahogy sejtette. Ebben a lyukban bizony már egy ember is elveszne. Szerencse, hogy az ősök nem mertek rálépni az új szerzeményre. De mármost mihez kezdjen vele? Ha ez így megy, annyira ellyukad a szoba, hogy áthaladni rajta is művészet. Hiszen már most is nehéz kerülgetni, és a kabátjait az akasztón el sem éri tőle. Nem teketóriázott, meghirdette, eladta a lakást, és kinézett magának egy újat, ahova beköltözött. Ez a tőle megszokott gyakorlatiasság. Új lakásában a háló volt az, amit a legjobban szeretett. Fényes volt, két oldalról is ablakkal, baldachinos ággyal… Igazán szép. Élvezettel is töltötte ott az első estét, egy aromaterápiás fürdő után gyertyákkal megvilágított szobájába vonult kedvenc könyvével és álomba olvasta magát.  Reggel napsugár és madárfütty ébresztette. Igen kellemes volt így a reggel ebben a szemrevaló új otthonban. Egészen addig, amíg észre nem vett egy kicsi körömnyi lyukat a padlón.  Azért magára csavarta a törölközőjét, hogy elkészüljön a munkába, hátha eddig is ott volt az a kis repedés. A fürdőbe menet csörgött a telefonja: a testvére az. Érdeklődött, mi az oka ennek a hirtelen lakásváltásnak. Minden rendben van? Minden rendben, mondta halkan, de hallja hogy a háta mögött morajlik a szoba. Jaj, ne… Kinyomta a telefont. Állt és elképedve nézte az újra termetessé hízott lyukat a padlón. Kezdődik itt is, újra. Követ.

Újra csöngött a telefon. Félszegen felvette: „Hugi, lecsaptál mondat közben, mondd, igazán rendben vagy”? Fél perc csönd. „Nem, nem igazán. Azt hiszem, szükségem lenne a segítségedre, mert nem akarom tovább kerülgetni. Át tudnál jönni este?” „Persze, ahogy végzel, hívj és jövök.” 

Munka után este feljött a bátyja,  bevezette a szobájába. Mutatta az ágya melletti lyukat, amely szinte olyan nagy, mint maga az ágy.  „Na itt van, nézd: lyukas. És akármit csinálok vagy mondok, csak nő.”  A fiú leült az ágyra és a lyuk fölé lógatta a lábát. „Gyere és mesélj, mi van veled mostanában, régen nem láttalak. Azt sem tudnám, ha ez a lyuk bizony a fejedbe nőtt volna.” Játékosan az ágyra húzta a húgát is, így már ketten lóbálták a lábukat a semmi fölött.

„Nem is tudom… Múltkor itt voltak anyuék. Átugrottak, hoztak lekvárt is. És én annyira szégyelltem, hogy nekem lyukad az otthonom, hogy eltitkoltam. Meg a csajok előtt is. Szégyelltem. Mert emlékszel, mire tanított minket anyu… Mit szólt volna, ha megtudja… A lökött Zsófi meg még heccelt is vele… Meg tudod, volt az a srác is, akit még te mutattál be nekem… Meg a főnökömmel sem az igazi, lehet hogy lépnem kellene…”

És csak folyt belőle a szó, miközben belebámult a sötét ürességbe a lába alatt. Dőltek belőle szavak és ügyek és titkok. Lelkifurdalások, érzések, sebek.

Annyira belebambult, hogy észre sem vette monológja közben, hogy a tátongó lyuk szépen lassan összébbhúzódzkodik.

„… és az úgy fájt nekem, hogy neked el sem mertem mondani…”
Majd egy kicsit megkönnyebbülve felnézett a testvérére, aki mosolygott.

„Te meg mit mosolyogsz?”

„Nézz csak magad elé!”

A lyuk újra csak akkorka volt, mint egy repedés. A lány nézte kis ideig, majd leszállt az ágyról. Le sem nézve az ujjaival végigsimította a kis repedést, miközben a bátyjához beszélt: „Jó hogy itt vagy és nem értem miért nem mondtam neked el eddig ezeket!” Ahogy felemelte az ujját, már semmi nyoma nem volt a lyuknak. A szoba újra olyan szép volt, mint amikor eldöntötte, hogy megveszi a lakást.

A mai napig őt hívja fel, ha valami elkezd lyukadni.