A tabu szó jelentését mindenki ismeri vagy legalábbis azt gondolja, hogy érti, miről van szó. Valamilyen megfoghatatlan, misztikus és elérhetetlen dologra gondolunk, furcsa borzongás vesz erőt rajtunk, ha meghalljuk ezt a szót. A tabu elemzését sokan – különböző szempontok alapján – elvégezték már, gondolok itt elsősorban Freud: Totem és tabu című művére, vagy Frazer: Az Aranyág-ára, de említhetném Juhász Zsuzsanna: Megdöntött és visszavágyott tabuk írását is.

A tabu témáknak nemcsak az irodalma jelentős, hanem a tárgya is, hiszen a történelem során sokféle tabuval találkozhattunk. Mindig az aktuális kor vallási és társadalmi szerkezete és elvárásai voltak azok, amelyek megszabták az aktuális tabuk listáját. A tabuk lehetnek vallási, társadalmi, szociológiai vagy akár – lásd Freudnál – pszichológiai tartalmúak. Tabunak számítottak bizonyos személyek (spirituális és társadalmi vezetők), étkezési szokások, tárgyak, nevek (Izrael esteében az Isten nevének említése) vagy éppen állapotok (gondolok itt elsősorban a terhességre vagy a menstruációs időszakra). Talán a mai kor emberének viszont a tabu szó kapcsán az első dolog, ami eszébe jut, nem más, mint a szexualitás. Az európai kultúrában évszázadokon keresztül ez volt az egyik legmeghatározóbb tabukérdés.

Természetesen ha a tabu történetét vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy az élet minden területen fellelhetőek valamilyen tabuk. Minden kornak és minden rendszernek megvoltak és megvannak a maga tabui, és nem is kell nagyon messzire visszamennünk az időben, hiszen gondoljunk csak arra, hogy a kommunizmusban szinte az élet minden területét átszőtték a tabutémák. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az abszolút tiltás eszköze, és egy társadalomban minél kevesebb az ember szabadsága, annál nagyobb a tabuk száma.

A tabu minden esetben a társadalom szokásaiból alakult ki és ahhoz igazodott, és ez nincsen másképpen a mai társadalmakban sem. Éppen ezért olyan dologra szeretném ezen írásommal felhívni a figyelmet, amelyre a tabuval kapcsolatban talán kevesen gondolnak, mégpedig arra, hogy az európai kultúrában (amit nagy szeretettel szoktak egységesnek nevezni) igenis megoszlik a tabu kérdésének a megítélése.

Elméletem a következőképpen hangzik: a katolicizmusnak és a protestantizmusnak társadalomformáló ereje egy-egy ország társadalmi életétre, szabályaira (így a tabura is) meghatározó módon hatással van. Ebből kifolyólag a különböző vallási kultúrával bíró (elsősorban nyugat-európai) társadalmakban a tabu kérdése is különbözőképpen nyilvánul meg.

A protestáns államok (Németország, Nagy-Britannia, a skandináv országok, Svájc, Hollandia) a reformáció szabadsága és a puritanizmus által letisztultabb társadalmi életet hoztak létre. Egyrészt a kivívott szabadság által (mivel már nem volt szükség az egyház közvetítő szerepére) a tabutémák lassan megszűntek tabunak lenni, ugyanakkor kialakult a társadalomban egy szigorúnak mondható morális-etikai rendszer. Ez abból fakad, hogy a protestantizmus és ezen belül is a kálvinizmus nem csak vallási rendszer volt, hanem olyan elvi, mindent átölelő eszmerendszer, amelynek társadalmi hatása mindmáig megmutatkozik az adott országok lakóinak mentalitásában. A kálvinizmus az Istenre tekintve, az ő parancsolatainak engedelmeskedve, a felebarát iránti tisztelet és megbecsülés mellett építi ki a társadalmi normákat. Ahogy Kuyper Ábrahám fogalmaz a Kálvinizmus lényegében: „ez volt az a törekvés, az a hangulat, az a szellemi irányzat, amivel a kálvinizmus mindenhová behatolt és ebből a kegyes istenfélelemből, ebből az Isten előtt való közös megállásból valami szent demokratikus érzés fejlődött ki, hódított tért, vált végtére is uralkodóvá”. A demokratikusság eleme (vagyis hogy Isten előtt minden ember egyforma és nincs szükség az üdvösség szempontjából az egyház közvetítésére), valamint a puritán erkölcsiség morális szigora azt eredményezte, hogy egy szabad társadalomban a tabu mindinkább elveszítette jelentőségét. Nem volt már olyan téma, amiről tabu lett volna beszélni, mert nem volt már mit misztifikálni vagy elkendőzni.

Ezzel szemben a tradicionálisan katolikus államokat és társadalmakat (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália stb.) vizsgálva azt látjuk, hogy a tabu kérdése másképpen működött. Ez egyrészt annak tulajdonítható, hogy a reformáció után is ezekben az országokban nagyon erős volta a római katolikus egyház klerikális és teokratikus hatása. Az egyház a maga misztikusságával uralta az élet minden területét és számtalan számára kényelmetlen dologra kiáltott tabut. Amikor azonban ezeket a társadalmakat is meglegyintette a szabadság szele, amely a humanizmusban és a felvilágosodásban gyökerezett és a francia forradalomban (több mint 250 évvel a reformáció után) csúcsosodott ki, létrejött egy olyan torz morális eszmerendszer, amelynek legnagyobb hibája abban mutatkozott meg, hogy a világot már csak az ember szemszögéből és nem az ember és az Isten viszonyából vizsgálta. Vagyis a társadalmi normákból kivonta azt, ami annak a legnagyobb fokmérője és alapja, mégpedig az Istent. Ennek következtében a szabadság átalakult szabadossággá. Az egyház misztikus zártsága és a túlzott szabadosság együttesen eredményezték azt, hogy ezekben a társadalmakban még a XXI. században is vannak olyan kérdések, amelyeket tabuként kezel a társadalom elsősorban azért, mert úgy gondolja, amiről nem beszélünk, az nem is létezik.

Azt szokták mondani, hogy az élet a legjobb rendező. Erre példa, hogy ezen kis írás születése közbe járta be a világsajtót egy hír, ami az előbbi elméletet igazolja, nevezetesen a Strauss-Kahn ügy. Ezen ügy egyik érdekes mellékzöngéje volt az a cikk, amelynek címe: „Nem lehet bilincsben mutatni Strauss-Kahnt!” A cikk ezzel a megállapítással zárul: „A Strauss-Kahnt a bíróságon mutató képek azért is rázták meg a francia közönséget, mert Franciaországban tilos a tárgyalásokról felvételeket készíteni, a média pedig hagyományosan diszkréten kezeli a politikusok szexügyeit.” Mi ez, ha nem olyan tabu, amelyről jobb, ha nem beszélünk? Az ügy külön pikantériája, hogy a letartóztatás után kezdenek a nagyvilág számára világossá válni Strauss-Kahn eddigi botlásai és botrányai. De hogy nem elszigetelt esetről van szó, elegendő az elmúlt néhány esztendőt megvizsgálnunk, ott találjuk az olasz miniszterelnök „érdekesnek” mondható „szórakozási” szokásait, a francia elnök válása körüli botrányokat, vagy éppen a Vatikán tekintélyét megtépázó „pedofil papok” esetét.

Még mielőtt bárki is rám sütné az elfogultság bélyegét, szeretném tisztázni, hogy nem azt mondom, hogy a protestáns társadalmakban nincs erre precedens vagy kevésbé bűnösek, mint a tradicionálisan katolikus társadalmak. A különbség csupán abban van, hogy melyik társadalom hogyan viszonyul a bűn kérdéséhez. Tabukat gyártva és a tabukhoz ragaszkodva bedugja a fejét a homokba, mondván, amiről nem beszélünk, az nem is, létezik, vagy hangosan ki meri mondani, hogy „a király meztelen”!

Kijelenthető hogy a tabuk lebontása minden keresztyén vagy keresztyén gyökerekkel rendelkező társadalom számára csakis egyféleképpen lehetséges, mégpedig ahogy Pál tanítja: Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással (2Tim, 4:2).