Gyerekkorunkban szerettünk titkolózni. Az összetartozás érzését adta. Van valami, amiről csak mi tudunk, senki más. A titok szövetségessé tett, de csak addig, míg nem kezdett égetni belülről, és kínlódtunk, mert meg akartuk osztani másokkal is, de nem lehetett, mert titok. Így a titok akár el is emésztett volna, ha nem buggyan ki belőlünk a szó. A következményei is meglettek: „Miért mondtad el, hiszen titok!" – sértődések, örök harag, összeverekedések. Ha egy felnőtt kívülről végignézte, elmosolyodott és azt gondolta: „Gyerekek!"

A felnőtteknek is vannak titkaik. Súlyos titkaik. Amikről nem beszélnek, pedig belülről mardossa őket. Nem árulják el, hogy „szent legyen a béke". Ha kiderül, sértődések, veszekedések, akár tettlegesség, válás is lehet belőle. A gyerekek pedig értetlenül nézik az egészet: „Felnőttek!"

A fenti címet egy régen látott színdarabtól kölcsönöztem. Két házaspárt mutat be, akik egy ünnepség utáni, alkoholtól őszinte éjszakán találkoznak. A darab azt a kérdést feszegeti, lehet-e illúziók nélküli életet élni. Továbbgondolva: lehet-e titkok, tabuk nélküli életet élni? Lehet-e végtelenül őszintén leélni egy életet? Vagy szükségünk van az illúziókra, titkokra, önbecsapásra, hogy élhető életet éljünk?

A családon belüli titkok segítenek, hogy a család életképes, működőképes legyen, egyben maradjon. De a titkok előbb-utóbb rombolni kezdenek, mert amiről nem beszélünk, az attól még létezik és hat – kimondatlanul is, sőt kimondatlanul még erőteljesebben. Amikor a családi tabura fény derül, rendszerint még nehezebbé teszi a család életét. Ekkor döbbennek rá, hogy jobb lett volna nyíltan kezelni a kérdést. De ekkor már késő. Nem lehet meg nem történtté tenni az elmúlt éveket, évtizedeket.
Valaki azt mondta, hogy van különbség tabu és tabu között. Nem azonos fajsúly, ha az öcsém csokit lopott és elhallgatom azzal hogy a nagybátyám a nővéremet megerőszakolta. Ez így van, óriási a különbség. De az elhallgatás ugyanolyan rossz. Mindkét esetben valami lappang a felszín alatt és károsan hat. Ha nem mondom el a bolti lopást, az öcsém megússza. Szövetségessé válok, és lehet, hogy én indítom el őt a lejtőn, mert nem fedtem fel a titkát, ezzel azt üzenve: „Csináld nyugodtan, fedezlek!" Ha az abúzusról van szó, még nehezebb beszélni róla, mert a felnőttek sem hiszik el elsőre – feltéve, ha a gyerek van olyan bátor, és elmondja. Ezzel egy életre nyomorék lesz, és megrendül a felnőttek világába vetett hite. Megdöbbentő volt számomra, hogy a barátaim, ismerőseim körében milyen sokan vannak, akik látszólag egészséges családból származnak, mégis ilyen mély, gyermekkori sérüléseket hordoznak, amit a mai napig nem fedtek fel a családjuk előtt.
Felmerül a kérdés: mi a jobb, egy titokkal leélni hosszú évtizedeket, akár egy egész életet, és hagyni, hogy a titok meghatározzon, befolyásoljon, megnyomorítson, vagy nyíltan kezelni, beszélni róla, még akkor is, ha fáj? Megmondjuk-e a gyereknek, hogy „egyéjszakás" kaland alkalmával fogant és csak miatta házasodtunk össze? Megmondjuk-e a nagypapának, hogy csak napjai vannak hátra? Elmondjam-e a gyerekemnek, hogy azért nem tudom megadni neki mindazt, amire vágyik, mert én sem kaptam meg a szüleimtől?
Nincs megfelelő válasz ezekre a kérdésekre. Mindenkinek magának kell eldöntenie, mit kezd a családi titkokkal, tabukkal. Magában hordozza vagy őszintén felvállalja. Továbbgondolva a kérdést, szövetségesként nem beszélünk róla, hallgatólagosan megegyezve, vagy őszinte család vagyunk, és felvállaljuk ennek a kockázatát? Tudjuk-e vállalni sebeinket, tudjuk-e ápolni a másik sebeit? Tudunk-e közösen gyógyulni és gyógyítani?