A koncertek lendületet vettek a napnyugtától. Az árnyak hosszúra nyúltak, hogy végleg egymásba fonódjanak. A szél a zenétől részegen járt a sátrak között, de nem volt elég ereje, hogy elűzze a fülledt meleget. A sátrak ürességét szinte tapintani lehetett és elég volt már bennük a sötét, hogy a féltett titkok történetté formálódhassanak.

- ... Aztán úgy gondoltuk Zolival, hogy nem lesz gond. Lefeküdtünk egymással. Aztán bűntudatom volt. Szétmentünk. Utána borzasztó volt. Úgy érzem, Isten megbocsátott. De többet nem akarom, hogy úgy legyen, mint akkor.
- Aham.
A csönd elnyelte a beszélgetést. Nem volt több, amit egymásnak mondhattak volna. Nem volt, aki feloldozást hozzon. Kínos percek voltak, amíg aztán egy könnyed másik téma fel nem váltotta a korábbi súlyosabbat.

A nőt azonban Jézus elé vitték az egyházi emberek, hogy ítéletet hozzanak felette.
- Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?
Jézus pedig lehajolt és ujjával írt a földre. Nem a kérdésen gondolkozott, hanem a kérdezőkön. Karba tett kézzel keményen állva könnyű ítéletet hozni. Az elesett szintjére hajolva minden új értelmet kap. Ugyan ki ítélkezhet?
- Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ – mondta nekik.
Nem kérdés, hogy bűn, amit az asszony tett. De az sem, hogy ezt egyedül Jézus mondhatja. Akik ítéletre gyűltek össze, az ítélet súlyos terhével távoztak.
- Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítél el téged? – kérdezte Jézus.
- Senki, Uram.
- Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz.
Akit ítélni akartak, megszabadult.