Élénken emlékszem, mennyire dühített gyerekkoromban, amikor a jelenlétemben a felnőttek bizonyos témáknál titokzatosnak elhallgattak vagy jelentőségteljesen összenéztek, esetleg meg is jegyezték, hogy „Ne a gyerek előtt!" vagy ha kérdeztem valamit, akkor elintézték annyival, hogy „Ez nem gyereknek való téma! Majd ha nagyobb leszel, megtudod!"

Már akkor elhatároztam, hogy én mindenről beszélgetni fogok a gyerekemmel, hogy nálunk nem lesz tabutéma. Elhatározásomban megerősített az is, hogy édesanyám engem is így nevelt, és ezzel jó példát adott arra, hogy mit, mikor és hogyan mondjunk el a gyereknek. Mert akármilyen nyílt kommunikációban élünk, mindig figyelembe kell venni a gyerek életkori sajátosságait, hogy mit bír el a lelke, mennyit képes pszichésen is feldolgozni a még felnőttek számára is nehéz kérdésekből. De hazudni sohasem szabad. Elhallgatni pedig főleg nem. Mert ha valamiről nem beszélünk, attól az a gyereket ugyanúgy érdekli. Ha nem jobban. Mert ha nem kap választ tőlünk, a szülőktől, akkor kitalálja a saját válaszait, vagy keres magának válaszpótlékokat. Mindezeknél sokkal jobb szembenézni az igazsággal. Még akkor is, ha néha ez nem is olyan egyszerű.

Nemi érés, szex, szerelem

Azt gondolnánk, hogy ez ma már nem tabutéma. Hogy amikor szex folyik a csapból is, akkor a gyerekeknek nincs szükségük a szüleik felvilágosítására. Pedig ez egyszerűen nem igaz. Szőnyi György, a tizenéves fiatalok felvilágosítását célul kitűző, az Oktatási Minisztérium által támogatott A-HA! program főtitkára szerint a statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy Magyarországon a középiskolás fiatalok fele (49,5 százaléka) él szexuális életet, tehát az első együttlét alkalmával alig több mint 15 évesek. Ezen fiatalok 90 százaléka az első szexuális aktus során egyáltalán nem védekezik. Szomorú statisztika az is, hogy még mindig magas a 18 év alatti fiatalokon végzett abortuszok száma, ami több mint ötezer terhesség-megszakítást jelent évente.
Ezeket az adatokat ismerve nem háríthatjuk át a szexuális felvilágosítás felelősségét a szakemberekre: a pedagógusokra, a védőnőkre vagy az orvosokra. Nekünk magunknak kell hozzálátnunk, ám az nem megoldás, hogy kamaszodó gyermekünket magunk mellé ültetjük, és elmesélünk neki egy szép történetet a liliomról, a porzóról meg a méhecskéről, de az sem, ha már háromévesen tisztában van szexuális élvezet minden csínjával-bínjával.
De akkor mikor és hogyan kezdjünk nekik ezekről a témákról beszélni?
Igazság szerint, mint minden más témáról, a szexről is egészen kicsi kortól kezdve lehet és kell is beszélni a gyerekkel. A gyerekek ugyanis már kisgyermekkorban elkezdik felfedezni a testüket, megtalálják saját erogén zónáikat, észreveszik a fiúk és lányok közötti különbséget. Ezek az alkalmak lehetőséget nyújtanak arra, hogy mindig egy kicsit többet és többet meséljünk el nekik arról, mit jelent fiúnak vagy lánynak lenni, miért esik jól a simogatás vagy a puszi, és miért más az, amikor apa megcsókolja anyát, mint amikor őt puszilja meg a testvére. Ha a gyereket őszinte légkörben neveljük, megtanulja azt, hogy nyugodtan kérdezhet, őszinte válaszokat fog kapni, akkor a prepubertás korra intellektuálisan már teljesen felkészült lesz a rá váró változásokra. Így teljes energiájával tud majd koncentrálni arra, hogy érzelmileg is feldolgozza mindazt a rengeteg külső és belső impulzust, ami tizenéves korban a gyerekeket éri.

Halál, szeretteink elvesztése, örökélet

Ahogyan a születés, úgy a halál is az élet része. De amíg a pocaklakó érkeztét ma már legtöbb családban közösen várják a gyerekkel, addig a nagyszülők vagy közeli rokonok eltávozását a legtöbb esetben súlyos némaság kíséri. A halál, haldoklás témakörét általában kerülik még a felnőttek is, a gyerekeket pedig próbálják megóvni a témáról. A nagyszülők halálakor rendszeresen visszatérő téma szokott lenni szinte minden családban, hogy kivigyék-e a gyereket a temetőbe, és ha igen, bemenjen-e a ravatalozóba, lássa-e a halottat? A gyerekeket általában „meg akarják védeni" attól traumától, amit a halál, a halottal való találkozás jelent, és ezzel sokszor nagyobb bajt csinálnak, mint amit az esetleges pillanatnyi nehézség vagy fájdalom okoz.
A gyerek számára ugyanis talán még fontosabb végigélni a temetés lélekgyógyító szertartását, talán még fontosabb konkrétan, akár a ravatalozóban búcsút venni a szeretett személytől, mint a felnőttnek. A felnőtt ugyanis racionális lény, a gyereket viszont az érzelmei, indulatai irányítják. Ha nem segítünk neki feldolgozni azt az érzelmi és emberi űrt, amit a szeretett személy elvesztése okozott, ha nem adunk neki fogódzókat a gyászmunkához, akkor képtelen lesz egészségesen végigélni a halál tényét. Könnyen belecsúszhat az önvádba, az önagresszióba („Biztos miattam ment el..." „Azért nem jön vissza, mert nem szeret..."), vagy éppen fékevesztett dühkitörésekkel vezeti le indulatait. Ne féljünk a kisgyermeket „szembesíteni" a halállal, már csak azért se, mert egy óvodás korú kisgyermek már biztosan találkozott az elmúlással. Meghalt a teknőse, vagy elütötték a cicáját, esetleg madárfészekből kihullott, halott fiókát talál. Ilyen esetekben nyugodtan mesélhetünk nekik az élet törékenységéről, Istentől való eredetéről, a halhatatlanságról és az örökéletről. S ha ezt megtesszük, akkor könnyebben fogja feldolgozni szerettei halálát is.