A pszichológia tudománya a keresztény körök egy részében még mindig elutasítást vált ki. A pszichoterápia mint gyógymód igénybe vétele pedig elvetendőnek számít, mondván: az összes problémánkra csak és kizárólag Istennél kell keresnünk a megoldást, és aki nem eszerint cselekszik, helytelen dolgot tesz. Azonban akik így vélekednek, valószínűleg elfelejtik, hogy istenképűségünkhöz méltóan az Úr eleve társas lénynek teremtett bennünket, mint ahogy Ő is folyamatosan kapcsolatban áll önmagával a tökéletes egységen, a Szentháromságon keresztül.

A Biblia szintén ezt mondja: „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar."(Préd. 4,9-12)

Vajon valóban mindig összeegyeztethetetlen a transzcendentális, adott esetben keresztény és a lélektani látásmód?
Az egyik lehetséges válasz volt erre a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézete által már hagyományosan idén is megrendezett KAPSZLI – Szakmai Napok című háromnapos konferencia, amely laikusok, hallgatók és szakemberek előtt egyaránt nyitott. Idén februárban mint lelkes érdeklődő és a bölcsészkar volt hallgatója én is részt vettem az eseményen, amely a Bűn-tudatban téma köré épült.

A program több olyan területet érintett, amelynek spirituális megközelítése is lehetséges. Korábban saját bőrömön már megtapasztaltam a pszichoterápia, a tanácsadás és a keresztény lelkigondozás hasonlóságát illetve eltéréseit, így különösen fogékonnyá váltam az ilyen irányú összefüggések felismerésére.

Az első figyelemfelkeltő impulzus egy bántalmazott gyerekekről szóló előadáson ért, ahol 5-12 éves kicsinyek rajzolt önarcképét szemlélhettük meg. Az alkotások témája kísértetiesen hasonlított egymásra, ismétlődő motívum volt rajtuk: a vér, az ördög és a szörnyek. Ezeknek a sokat szenvedett emberkéknek rémesen sötét én-képük van és a rajzokból ítélve mindannyiuk életében részt vett a sátán, mondhatni megszállta őket a szexuális zaklatáson keresztül. Legalábbis a lelki életük, ahogy Jung mondaná, ilyen archetipikus avagy szimbolikus formában nyert kifejezést.

A zaklatás áldozatai a trauma elől gyakran rendkívül jól konstruált fantáziavilágba menekülnek, amelyben sokszor alul-, de az is előfordul, hogy erőteljesen túlértékelik magukat és az adottságaikat a realitáshoz képest. Ez pedig jótékonyan hat vissza rájuk, és nem ritkán pozitív önbeteljesítő jóslatként kiemelkedő képességeket gerjeszt bennük. Mintha az élet és a csodálatosan megkonstruált lélek kompenzálná a sérülésüket. Azonban a terápiás folyamat és gyógyulás során rendszerint az ilyen irányú motiváció megszűnik. Peter Shaffer Equus című drámája ugyanezt a dilemmát feszegeti, hogy mennyiben nyereség illetve veszteség a pszichés fejlődés.

_

Egy másik előadás kifejezetten a poszttraumás növekedésről szólt. Érdekes volt tudományos kontextusban találkozni azzal a törvényszerűséggel, amit talán sokan átéltünk megtérésünk során. Nevezetesen hogy egy mély krízis vagy trauma az esetek többségében spirituális hithez és Isten-élményekhez juttatja az egyént. Azonban nem ez az egyetlen pozitívum, amely a sikeres megküzdéssel együtt járhat. A főbb jellemvonások között említhetjük még az élet fokozottabb megbecsülését és az értékek prioritásának átrendeződését, a melegebb, intimebb emberi kapcsolatok kialakulását, az alázatot és az én-erő megtapasztalását egyazon pillanatban, valamint a friss lehetőségek feltárulását, új szerepek kipróbálását, tehát a teljes pszichés átrendeződést és személyes paradigmaválást.
A parapszichológia irányzata szintén ideköthető, amely nyíltan vállalja, hogy a sokáig démoni megszállottságnak, különleges PSZI-képességeknek vagy csodának tartott jelenségeket, mint amilyen például a stigmatizáció, spiritizmus, médiummá válás, vizsgálja és egzakt módon magyarázza.
Hasonlóan izgalmas rendszerelméleti kérdés a fantomizáció köre, amelyet Shakespeare Hamletje ír le a legszebben. Itt arról van szó, hogy a kliens rokonságában, a múltban történt valami trauma vagy igazságtalanság, amit nem követett elégtétel vagy kiengesztelődés, hanem tabuvá és ez által továbbra is fennmaradó „kísértetté" vált a család tagjai között. Ennek eredményeképpen pedig addig öröklődik a súlya és következménye generációról-generációra, amíg valaki fel nem oldja önmagában a problémát. Fantomizációra utal például, amikor apai ágon minden férfi tag ugyanabban az életkorban lesz öngyilkos.

Valóban rémtörténetekbe illő és hihetetlen mindez, de családfavizsgálattal, azaz genogrammal számos ismétlődő mintázat mutatható ki az egyének életútja között és az utóbbi időben olyannyira népszerűvé vált Hellinger-féle családállítás is ezekre a törvényszerűségekre és az emberi kapcsolatokban létező láthatatlan erőtér működésére apellál. Nem hiába beszél a Szentírás sem így erről: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják." (2Móz. 20,5-6)

Végezetül a transzperszonális pszichológia segédeszközét, a Transzformáció társasjátékot említeném meg. Ez a csodás műremek lehetővé teszi, hogy a játékvezető segítségével, aki magasan képzett pszichoterapeuta, pár óra alatt szimbolikusan végigjárjuk a saját életutunkat a fizikai, az anyagi, a gondolati, majd a spirituális síkon át, egy konkrét problémára fókuszálva, miközben még jól is szórakozunk. A játék érdekessége, hogy az Univerzumot és az angyali erőt mint segítőt beleépítették a folyamatba. Sőt az „áldás" és a „szolgálat" sem maradtak ki a használatos fogalmak közül és szemmel láthatóan működnek is.

Mindezekből láthatjuk, hogy a pszichológia és a vallás mennyire közel áll egymáshoz. Mindkettő az emberi lélekkel foglalkozik. Bár a hatás szempontjából természetesen nem mindegy, hogy melyik irányzattal találjuk szemben magunkat. Az sem titok, hogy a lélektan nem kizárólag a keresztény vallásból ismert technikákat enged be és használ, így időnként ingoványos talajra téved. Azonban ez nem lehet ok arra, hogy az egész tudományt, úgy, ahogy van, leírjuk.

Annál is inkább foglalkozni kell vele, mert azokat a szerepeket, amelyeket ma egy pszichológus vagy pszichiáter tölt be, pár száz éve még csak a pap vagy a lelkész gyakorolhatta. Azonban igaz ez fordítva is, a lelkipásztorok szemszögéből nézve, hiszen egy gyülekezetben mint a társadalom reprezentációjában, ugyanúgy találkozhatunk a megtört ember problémáival, aki az élete értelmét és a gondjainak megoldását keresi. Mi vezetett mégis oda, hogy ennyire szétszakadt, mondhatni küzdelembe kezdett ez a két nagyon hasonló hivatás? Hogyan lehetne gyümölcsözően, az embert mint egészet figyelembe véve ötvözni vagy legalább közelíteni a kettőt? A pasztorálpszichológia egyfajta lehetőséget, megoldást kínál erre, de egyelőre csak egy szűk vallásos rétegnek.