„Ott jön az álomlátó!” – a mondat átok- és szitokszó, az elfojtott gyűlölet mondatja ki, az az indulat, ami saját szűk viszonyaiba zárt világában gyűlt össze, sűrűsödött gyilokká: „Gyertek, öljük meg!” Persze könnyű ítélkezni így utólag, bő történeti, teológiai és kultúrtörténeti támasztékokkal József testvéreinek a tette felett. Főleg a 20. század után, ami bőven szolgáltatott példát erre a lassan gyűlő, de annál masszívabban kitörő indulatra. A szűk perspektíva indulatára a perspektíva távlatával szemben.

A 20. század nyitányát sokféleképpen szokták jellemezni. Jelzés értékű többek között, hogy 1900-ban jelent meg Sigmund Freud Álomfejtés és Ellen Key A gyermek évszázada c. műve. Korántsem véletlen egybeesés. Egy régi világ és világkép van összetörőben, a tudat racionalizmusával mesterségesen összetartott, és már sokáig nem tartható világ, amit alulról a mélytudati és szociális indulatok éppúgy feszegetnek, mint a felszín elégtelenségét, hamisságait meg-megszellőztető szellemi hatások. Nem véletlen, hogy a művészek, akik érzékeny receptorai az először még csak sejthető változásoknak, a századforduló környékén már bőven szolgáltatják a perspektívavesztés és -váltás, a „Minden Egész eltörött” (Ady, 1909) jeleit. A festők, a muzsikusok pedig a gyerekek, a „primitívek”, a nép „tiszta forrásához” fordulnak, és többre tartják az én-tudat alatti álmok világát, mint az elme stabil(nak tűnő) konstrukcióit. Mert a stabilitás csak látszat. A felszín, a (fény- és érdek)viszonyok pillanatnyi elrendeződése nem merevíthető világképpé, főleg nem világnézetté. Az impresszionista Monet ezt szinte tudományos alapossággal vizsgálta képein. Az 1900-as évek elején éppen a londoni parlamentet tette ecset-mérlegre, egész sorozatot festve a köddel, ködön áttörő nappal, napnyugta színeivel diffundáló építményről. Még jó, hogy a felszínnél maradt, és nem piszkált bele a parlament álmaiba.

Ferenczy Károly, a magyar impresszionista festők legjelesebbike ekkortájt nem a budapesti parlament épületét vizsgálta, hanem az erdélyi Nagybánya varázslatos vidékét, elragadva a színekkel, fényekkel telt formák erejétől, érzékelve a felszín játékát éppúgy, mint a felszín alatti/feletti lét szüntelen megnyilvánulásait. Az erdő növényi világrendjével egyenértékű Hegyibeszéd (1896), a Három királyok (1898) varázslatos látomása, a sugallatos Esthangulat lovakkal (1899) a századfordulót megelőző években készült. A Hazatérő favágók (1899) szinte tájba olvadó, „tájjellegű” emberei pedig visszatérnek majd az 1900-ban festett Józsefet eladják testvérei c. vászon alakjaiban. Az életfeltételekért való mindennapi kemény küzdelemben elfáradt embereket nem a naturalizmus nyomorleltárával ábrázolja, hanem a természet részeként, mintegy áttűnve subás alakjukkal környezetükbe. A subás parasztok mellett lépdelő barna, földszínű favágók itt kevésbé, de a sivatagot járó kalmárok a József-vásznon már igencsak beleolvadnak a kopár, vörösbarna pusztaságba. Főként a Józsefet tartó két komor alak (két lator?), egyikük arca teljesen átveszi a háttér színeit, az arc is a puszta részévé válik. 

„Ott jön az álomlátó!” – a mondat és a nyomában felszabaduló indulat még ott lebeg a puszta és mélység (kút és mélytudat) felett, mint bűnt szülő, hamisat teremtő lélek. A lélekformát a József-képen egy tócsa, különös, illékony alakot fölvevő, itt-ott besárguló kékes-szürke vízfelszín ábrázolja, az ég és a távoli hegyvonulat tisztább kékjével szemben. Itt, ég és föld találkozásának horizontján történik a kék. A mélyebben fekvő tócsa alsó széle egyben horizontális határvonal: alatta történik, ami ember-dráma és ábrázolható a klasszikus történetben; felette pedig ott van, ami a dráma sűrűjéből kimaradt, a szín- és levegőtávlat, a kék, mint a barnát megtermékenyítő áldás ígérete. A határvonal alatt a kék csak foszlányokban, rongyokban lóg a „bal lator” és József egymásba mosódó ruháján. Íme, a tarka ruha ronggyá lesz a perspektívavesztésben. Mert a darócba öltözött pásztorok nem fogják a kéket. (A kalmárok meg csak adják-veszik.) Sem az aranysárgát, egyáltalán, a színeket, színtávlatot. Számukra földbarna és darócszürke a világ. S amikor kifehérül, mint a jobb oldalt visszaforduló alak – feltehetőleg Júda – ruháján, legfeljebb vörössel erezett.

A történetben Júda mondja ki a horizont alá zárt világ belső mozgását indukáló szavakat: „Mi haszna, ha megöljük testvérünket, és elföldeljük a vérét?” A haszonperspektíva, úgy tűnik, működőképes, és a színperspektíva fölé kerekedik. Ám a vér színe átüt a hasznon is: „Gyertek, adjuk el az izmaelieknek, ne emeljünk rá kezet, hiszen a mi testünk és vérünk ő!” (1Mózes 37,26–27) Egyelőre azonban messze van még, amikor a testvérek leborulnak Egyiptom ura előtt, és Júda kimondja: „Isten hozta napvilágra szolgáid bűnét.” (1Mózes 44,16) Egyelőre Júda arcán az indulat és haszonlesés a riadtságával vegyül, nem veszi észre – nem is veheti, hiszen József háta mögött áll – a kamaszifjú testén tükröződő napvilágot. József mellkasa és homloka a határvonal alatti földsáv legvilágosabb, szinte világító felülete, amely az ég felől érkező fényt tükrözi vissza. Így a világos alak, élesen kiválva az ember-puszta földszínéből, egy vertikális tengelyt jelöl ki a horizontális szerkesztésű képen, fel, egészen a fény képen túli forrásáig. Ám nem maga József a tengely, hiszen a teste enyhén kimozdul, előrebillen, megadva magát a föld mozgatóinak. Mintha inkább lógna azon a láthatatlan tengelyen. Korpusza mint a megadás, a „legyen meg a te akaratod” teljes önátadása fénylik, nem az elkényeztetett ifjút látom, az hisztériázna, hanem az Istennek átadott élet erejét, paradox módon erőtlensége teljében: „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”. Akkor lakik bennem, tükröződik rajtam a Krisztus. (1Korinthus 12,9–10)

Ferenczy József-alakja Krisztust idézi bennem azzal is, hogy Pietà-ábrázolásokra emlékeztet. A test ott ilyen abszolút erőtlen (halott), lógó helyzetű (főleg a kar), miközben csak készenléti állapotban van határvonala átlépésére. Körülötte emberi fájdalom, benne viszont új élet magja, ébredés előtt. A Pietà-ábrázolásokon is megfigyelhető a test tükör/tükröző helyzete: az Atya színe előtt az Atya minden színt magába foglaló világosságát tükrözi. József is hasonló állapotban van, őt nem fáról emelték le, hanem kútból húzták ki, halálra ítélt, élőhalott, aki kegyelmet nyert a kivégzés elhúzódó pillanatában. Most átadja magát – testvérei már átadták húsz ezüstért a kelmékkel-színekkel-emberekkel kereskedő kalmároknak –, rábízza magát a színeit és álmait is kezében tartó Istenére. Az önátadásnak ez a kívülről idétlennek tűnő belefeledkezése tükröződik az arcán. Az „idióta” lelki szegény, pontosabban szellemi szegény arca ez, aki a szellemre való tehetetlen rászorultságban és intenzív igényben él, szüntelen éhségben és szomjúságban, „hogy az a felvillanó fény, ez a lebírhatatlan erő és hatalom számára megnyilatkozzék”. Hamvas Béla írja le így a lelki/szellemi szegényt (Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben), és még hozzáteszi, hogy amikor a szellem – mint világos, evidens valóságélmény – megnyilvánul, az mindig botrány, mert felborítja az látszatok pszeudo világát és rendjét. 

„Ott jön az álomlátó!” – a botrány nyilvánvaló, de nem a kényeztetés okozza, nem a kivételezés, hanem a „riasztó világosság”, a távlat ereje. Ami színeivel és álmaival csak összezavarja a földszínű-földszerű embervilágot, behozva azt a perspektívát, ami Józsefet már lenyűgözte. Ezért mozdul el, egyedül az oszlopok kijelölte rendből, engedi át magát a kényszerítő hatalomnak, ami majd nem megneveli/leckézteti, hanem növekedése mértékében helyére teszi, hogy majd helyzetbe hozza, amikor végre távlatra lesz szükség az embervilágban.

Képforrások:

Monet képsorozata a londoni parlamentről:
http://hu.wikipedia.org/wiki/A_londoni_parlament_%28Monet_festm%C3%A9nyei%29

Ferenczy – Hazatérő favágók:
http://www.mng.hu/kiallitasok/allando/178/oldal:6/136

Józsefet eladják testvérei:
http://www.mng.hu/kiallitasok/allando/178/oldal:6/183

http://biblia.hu/a_biblia_a_magyar_kepzomuveszetben/jozsefet_eladjak_testverei