Egy kultúra szépség- és nőideálja nemcsak a közízlés, hanem a gondolkodás és az értékrend változásáról is hírt ad.
Nem véletlen, hogy évezredeken keresztül a telt idomú asszonyt tekintették szépnek.
A korábbi évszázadokban az asszony legfontosabb küldetése az anyaság, a család összetartása volt. A gyermekáldás alapfeltétele pedig a nemi érettség, a nőies formák megjelenése.
Ezt fejezik ki archaikus és törzsi kultúrák idoljai, a Willendorfi Vénusz kerek formái, de a kövérségükben is bájos, szinte angyali Rubens aktok is, el egészen a magyar népi kultúra ringó csípejű parasztlányaiig, akik még ki is párnázták a farukat, ha az Isten nem teremtette elég szélesnek azt. Ennek az asszonyi ideálnak a belső értékeiről beszél a derék asszony dicsérete is a Példabeszédek könyvében (31,10–31), az asszonyról, akinek szépsége mulandó, de lényéből erő és méltóság árad, és „nevetve néz a holnap elé”.
A kezdetektől egészen az első világháborúig ez a nőideál vonzotta férfiakat, ám ettől kezdve megváltozott a helyzet. A szecesszió görnyedt, beesett mellű, S-vonalban hajlott dekadens szépségeinek örökösei a mai kor csontsovány modelljei. Idolként vannak jelen ők is az életünkben, üzenetet közvetítenek, s nem is akármilyet: a halál, az önpusztítás, az önagresszió kultúrájának papnői öntudatlanul. Twiggy utódai, Kate Moss vagy Britney Spears követői irtóznak attól, hogy felnőjenek, s hogy érettek legyenek az asszonyi szerep betöltésére. Fontosabb nekik a saját testük, a függetlenségük, minthogy életet adjanak valaki másnak. 

Negatív testkultusz 

A multimédiás kultúra, a reklámok verbálisan a „légy önmagad” szlogenjével manipulálnak ugyan, valójában azonban az ifjúság kultuszát hirdetik. A (reklám)filmek nőideálja lányos idomú, kamaszos vidámsággal megáldott, felhőtlen szépséget sugároz felénk, még akkor is, ha idősebb hölgyeket mutat a kamera.
Egy mozdulattal eltűnnek a ráncok, kisimul a narancsbőr, a zsírpárnák feloldódnak a semmiben (természetesen koplalás és testmozgás nélkül), s az időskort is fitten, százfogú mosollyal kell megélnünk, dús, habfehér hajjal, vidáman szökdécselve sármos párunk mellett, aki akár hetvenévesen is férfiereje teljében van.
Pedig a szlogenjeiben (ön)tudatos létre nevelő kampány valójában nem más, mint egy fékevesztett testkultusz, ami a felszínen a test kondicionálásáról, valójában a másodlagos nemi jelleg eltüntetéséről szól. Női szépségideálja infantilis lény: csontsovány, melle kicsi, fejletlen, csípője keskeny, fanszőrzetét rigorózusan eltávolítja, még a ruhával fedett testrészeken is. Az emo-kultúra térhódításával elterjedt széles, fekete kontúrozás a szemeket megnagyobbítja, gyermekivé teszi, akár a fiúknál is, így még inkább elmossa a nemi határokat. A viselkedési normák is fejletlenek, a „légy önmagad” szlogenje valójában egy serdülőkora határán megrekedt viháncoló, felelőtlen nő(?) ideálját állítja a lányok és mindannyiunk elé példaként. 

Élünk, de meddig is? 

Az évezredek alatt sohasem volt olyan magas az átlagéletkor, mint manapság, mégis, a nők jó része sohasem élt ilyen döbbenetesen rövid ideig. Naomi Wolf »A szépség mítosza« című könyvében veti fel azt a problémát, hogy ma már nem az legnagyobb kérdés a nők számára, hogy létezik-e élet a halál után, hanem az, hogy lehet-e, egyáltalán érdemes-e élni 44-es méret és 44 év fölött. Ezt a problémát mi magunk is megtapasztaljuk, hiszen az úgynevezett „élet” tíz-tizenöt évre korlátozódott, feltéve, ha a lány nem megy túl korán férjhez, s nem szül meggondolatlanul gyereket. Mert onnantól vége mindennek: vége a bulizásoknak, a flörtöknek, belekényszerül a felelősségvállalás igájába, pelenkázni kell, mosni, vasalni, s ha meg akar felelni a beléégett ön- és énképnek, az első gyerek megszületése után az élete nem más, mint versenyfutás az idővel, küzdelem a kilókkal, harc a ráncok, az öregedés ellen, hogy az önmegvalósítás jegyében fenn tudjon tartani egy olyan képet, amely már rég nem önmaga.
Mert ha képes lenne egyszer őszintén belenézni a tükörbe, szembesülnie kellene vele, hogy negyvenéves korára elveszett mindaz, ami kamaszkorában még ő volt. Nem maradt rajta semmi, ami a sajátja lenne: haja festett, bőre szolizott, zsírpárnáit leszívták, s talán már a szeme színe sem az övé, mert színes kontaktlencsét hord. 

A kiteljesedés szakasza 

Pedig a negyvenéves kor éppen a kiteljesedés szakasza lehetne, hiszen az alapvető anyagi problémák ekkorra általában rendeződnek, nincs feszültség a lakás, a kocsi megszerzése miatt, a gyerekek is kinőttek a pelenkás korból, ki lehet építeni a partnerség, a közös felelősségvállalás alapjait. A házasság is új minőséget kaphat, hiszen az eltelt tizenöt-húsz év alatt összecsiszolódott a férj és a feleség, értik nemcsak egymás szavát, hanem rezdüléseit is, és ez (a klimax krízise előtt) a szexuális életet is új energiákkal töltheti meg. A gyermekek gondozása után általában negyvenéves korban kap újra lendületet a karrierépítés, a szakmai tapasztalat mellett emberileg is elég érett lehet már ahhoz egy asszony, hogy akár vezetői pozíciót is betöltsön.
Mindez persze csak akkor lehetséges, ha nem mi vagyunk a legfontosabbak, ha oda tudjuk szánni az időnket, energiánkat másokra. Ha el tudjuk fogadni magukat olyannak, amilyenek vagyunk: új és új szerepeket felvállaló, fejlődő, változó lénynek. Aki ugyan viháncoló csitri volt valamikor, de nem marad mindig az. Önmagunkkal harmóniában kellene végigjárnunk a női lét szakaszait, kibomlani telt idomú kismamaként, boldog anyaként játszani, tanítgatni gyerekeinket harmincévesen, negyven felé pedig vállalni a megfontolt, mégis derűs nő szerepét. Olyan asszonyét, aki nem akarja eltüntetni ráncait, sem őszülő tincseit, mert azok elsősorban nem az elmúlás, hanem a kiteljesedett, bölcs élet jelei.