Otthon az a közeg, amely lehetővé teszi a legmélyebb önkifejeződést.
A kultúránk nagyban meghatározza azt, ahogyan, s amit kifejezhetünk. A Nemzet megadja a lehetőséget arra, hogy szavakon, anya-nyelven formába, kifejezővé önthessem azt, ami bennem láthatatlanul gondolati, érzelmi síkon megjelenik. A vallás pedig utat mutathat ahhoz, hogy a felszín mögött rejtőzködő örökségem megtapasztalhatóvá váljon, s a Krisztus kiábrázolódhasson bennem. Ennek kifejezésre jutása az, amikor Krisztust fedezzük fel egymásban is. Ez az egység a mélyen otthon levés élményét adhatja meg nekünk. A család pedig az a közeg, melyben az otthonlét először válhat tudatossá az emberben. A legtermészetesebb otthonunk pedig testünk, melyet jó néhány évtizeden keresztül lakhatunk.

Az önkifejezés szabadságára, egyértelműségére minden embernek szüksége van. Akkor döbbenünk csak rá, hogy milyen alapvető szükséglet is ez, amikor egy megváltozott kontextusba kerülünk. Néhány éven át Svájcban éltem. Az első néhány hét után óriási honvágyam támadt. Ekkor pedig már felnőtt ember voltam. Németül kezdetben elég gyengén beszéltem, s a svájci dialektust pedig alig tudtam megérteni. Síelni nem tudtam, de a második héten már egy alpesi sítáborban voltam sívirtuóz fiatalok között. Az étkezési szokásaik is mások voltak, mint ahogyan én Magyarországon megszoktam, s amikor meghívtam néhány embert vacsorázni magamhoz, akkor a legtöbben nem ették meg az általam készített ételt, mert vegetáriánusok voltak, vagy nem szerették a zsíros disznóhúst. Én jóindulatot, szeretetet akartam kifejezni, ám egészen másképpen sült el. A honvágyam tehát annak is szólt, hogy szeretném magamat kifejezésre juttatni, egyértelmű, érthető, s elfogadott lenni, s úgy látszott, hogy akkor ott ez számomra nem volt lehetséges. 
Ugyanakkor velem együtt dolgozott egy brazil fiatalember is, aki rendkívül nehéz családi s anyagi körülmények közül menekült Svájcba. Ott beleszeretett egy lányba, akinek családja szeretettel befogadta őt. A felé áradó mosoly, s a belőle előtörő nevetés felülírta a nyelvi nehézségeket, s egy olyan mély (a szavaknál is teljesebb) szinten élte meg az ott-HON-létet, amely mindenki számára érzékelhető volt. Akkor fedezte fel először 20 évesen, hogy mit jelent családban lenni. A vallás pedig lelkünk mind teljesebb önkifejeződésének, hazatalálásának útja lehet. Lehet, amennyiben megengedi azt is, hogy az ember megélhesse a céltévesztés, bolyongás, tagadás, s negativitás számos poklának mélységét is. A tékozló fiú története, s Péter tagadása azután, hogy több évet Jézussal töltött, mutatja azt, hogy az úton járás nem a jó emberré válás útja. A vallás valódi rendeltetése az, hogy elkíséri az embert életének útján, úgy, hogy megteremti számára a lehetőséget a mind teljesebb önkifejeződésre, azaz arra, hogy kívül láthatóvá válhasson az, ami az emberben belül láthatatlanul rejtőzik. Ez pedig akkor történik meg, amikor nem minősítik azt, ami láthatóvá válik. Mindeközben pedig megízlelheti az ember az elfogadás, a szeretet jó ízét, mely átjárva megtisztíthatja életét az otthontalanság tapasztalatainak nyomorúságától, s eltűnnek a belső negatív gondolatok, érzelmek. Így természetesen nem is lesz már mit ezekből kifejezésre juttatni. A vallás számomra tulajdonképpen folyamat. Tulajdonképpen a HAZAÚT. Ezért a vallás mindent átitat, s mindent magába foglal.
A vallás akkor teheti hontalanná az embereket, amikor jó embert akar faragni az egyénből. Ezzel megteremti a képmutatást, vagy az ellenállást, melyek élethosszig tartó mókuskerékké válhatnak az ember számára. A jó ember képzete az engedelmeseknél is kettősséget eredményez. Elméjét senki nem tudja jóvá tenni. A sok kontroll pedig azt eredményezi, hogy az elfojtott tartalom erősebben tör fel, mint amilyen egyébként, elfojtás nélkül lett volna.
A középkori máglyák tüzei, a "csodaszép" boszorkányok kínhalála a szuperkegyes, vallásos emberek elfojtásának kijelzői voltak. 
A vallásos út gyönyörű út lehet, ha megengedi a hazatalálás előtti tévelygést, ami nem más, mint a célt tévesztettség kifejeződésre jutása, ami akkor megfoghatóvá, beláthatóvá válik. Az a céltévesztettség viszont, ami láthatatlanul, a jó ember álcája mögötti gondolatokban rejtőzik, mivel nem lesz láthatóvá, sokkal veszélyesebb, megfoghatatlanabb, mint a megnyilvánult, látható negativitás. Ezért nagy kihívás ez a gyülekezetek számára, hogy miképpen adhassanak teret annak, hogy felvállalhatóvá, láthatóvá legyenek azok a gondolatok is, melyek nem egyeznek meg a keresztyén emberről kialakult képpel. A vallás feladata lenne, hogy az embert elkísérje a valódi otthonába vezető belső úton, mégpedig az egyre nagyobb és alapvetőbb megnyíláson, kifejezésre juttatáson keresztül.