Évekkel ezelőtt kaptunk egy izgalmas feladatot, egy kora reneszánsz corpust kellett restaurálni.

A szobor többszörösen át volt festve, ízléstelen, hatásvadász vércseppek, vastag vörös folyamok voltak rámázolva, szegény szobor úgy úszott a vérben, mint mészárszéken a tőkehús, hogy még egy megrögzött ateista is elborzadt volna tőle. A sok réteg átfestés alatt több milliméter vastag gletteléssel takarták el az eredeti felületet. A feltárás során derült ki, milyen szép, plasztikus vércseppek voltak ráfestve. Krisztus töviskoszorújáról, melléből csöpögött le a vér. Érzékeny vonalvezetése, szinte szobrászi megformálása hitelességet sugallt, így valódi érzelmeket, mélyről jövő megrendülést keltett a hívekben. A vastag tömítést nem lehetett a hagyományos eszközökkel úgy eltávolítani, hogy alatta épségben megmaradjanak a vörös cseppek, a hajszálvékony csíkok, amelyek összekötötték az egész vérfolyamot. Fiam nem törődött bele, hogy eltűnjön az eredeti plasztika. Hány ember imádkozhatott a szobor lábánál, hányan reménykedtek a gyógyulásban vagy könyöröghettek szeretteikért! Egy kultikus szobor értékében nem csak az eszmei vagy kereskedelmi érték dominál, hanem az emberi érzelem is összegződik. Minden részletnek jelentősége van az ilyen műtárgynál, ami annyi évszázadon át templomi funkciót töltött be. Eszébe jutott, kapott még gyerekkorában egy üveggravírozó készüléket. Nekifogott, és hihetetlen türelemmel, milliméterről milliméterre haladva az összes átglettelt vércseppet körbegravírozta, így távolította el a vércseppekről, vérfolyamról a durva glettet. Persze ráfesthette volna ugyanúgy, plasztikusan, senki nem vette volna észre a rekonstrukciót, de mélyen beleégett a vágy, hogy a szobor minden megmenthető részét őrizze meg az utókornak, bármilyen nehéz is. Ne csak hasonló vércsepp legyen, hanem pont az, ami előtt évszázadokon át annyi sóhaj szakadt fel a hívekből.
A mi szakmánkban a hitelesség megőrzése mindennél fontosabb.

Nem az a legnagyobb csoda, ha egy szobor könnyezni kezd, hanem az, ha ettől megtérnek az emberek. Akár a beavatottak által létrehozott trükk, akár páralecsapódás vagy egyéb megmagyarázhatatlan folyamat eredménye, ha hisznek benne, működik, gyógyít.
Ken Follett Katedrális című könyvének kanadai filmváltozatában (Sergio Mimica - Gezzan rendezésében) a 12. századi kőfaragó a Kingsbridge-i épülő katedrálisnak szobrot készít, amely könnyezik, a csoda egyre több zarándokot vonz oda, pedig a varázslat egyszerű: a leleményes kőfaragó olyan porózus mészkövet épített be a faszobor szeme helyére, amelynek a felületén a hideg, nyirkos templomi levegő hatására az előzőleg beszívott nedvesség pára formájában lecsapódik, ahogy egyik templomból viszik a másikba, így teljes biztonsággal lehet számítani rá, hogy a „könny" megjelenik Szűz Mária szemében.
A helyzet nem sokat változott kilenc évszázad alatt, az emberek ma sem kevésbé hiszékenyek. (A templomi jeleneteket egyébként itthon, az ócsai román templomban forgatták.)
A katolikus egyház próbálja kordában tartani a könnyező-vérző képek, szobrok tömeges megjelenését, komoly vizsgálatoknak vetik alá ezeket a műtárgyakat.
Az ausztráliai Brisbane vietnámiak által használt kis katolikus templomában levő Mária-szobor 2004 májusában könnyezni kezdett. A tudományos vizsgálat azonban kimutatta, hogy szintetikus folyadék volt, amit egy ismeretlen tettes odacsempészett. Ennek ellenére a hívek továbbra is zarándokolnak a szoborhoz, mert nem a fizikai valóság érdekli őket, hanem a csodavárás.
A máriapócsi Istenszülőikon 1696-ban kezdett könnyezni, később a vizsgálat közben is könnyezett,
mire őrséget állítottak mellé, I. Lipót osztrák császár a 17. században Bécsbe vitette, ma is a Stephanskirchében van, de azóta nem könnyezik,viszont a sokkal gyengébb másolata, amit Máriapócson pótolja az eredetit, 1715 óta többször is könnyezett.
Czimbalmos Attila restaurátor kollégám egyértelműen a páratartalomnak tulajdonítja a gyergyószentmiklósi könnyező ikon csodáját. A templom lehűl télen, sokáig tárolja a hideget, mint egy hőakkumulátor, a nagy páratartalom pedig lecsapódik a hideg felületeken.
Számtalan példát lehetne felhozni pro és kontra, de a lényegen nem változtat.
Az a kérdés, van-e az életünkre nézve jelentősége a csodavárásnak? Érzelmileg vagy értelmileg közelítünk-e a hit felé?
Meggyőződésem, hogy mindenki azt a jelet, látomást, vércseppet, könnyezést kapja, vagy éppen tudományos eredményt, ami előreviszi a lelki fejlődését. Tisztelnünk kell a másik ösztönös vágyódását a csoda után. Ha nekünk másra van szükségünk, mint katolikus testvéreinknek, mást kapunk. Ez még nem hatalmaz fel, hogy megkérdőjelezzük a másik ember hitének vélt vagy valós bizonyítékait. Elég feladat észrevenni a rejtett rétegekben meghúzódó saját református csodáinkat.