Egy napon N. A. arra ébredt, hogy végleg meghasonlott önmagával: önálló életre kelt a virtuális identitása. Újabbik énje, mintha a nagy vallomások ideje lenne, gondosan lecserélte minden elérhetőségének jelszavát, hogy a hús-vér N. A. soha többé ne férjen hozzá fiókjaihoz, majd nekiállt, hogy mindent töredelmesen közhírré tegyen, amit eddig a régi N. A. magának is nehezen vallott be. Az új, virtuális N. A. hosszasan válogatott a szövegek, néma csendben és magányban megírt naplófájlok között, amelyek a régi N. A. számítógépe rejtekén pihentek, hogy elmondhassa a világnak: a régi N. A. mindig kusza élete az utóbbi időszakban végleg összekuszálódott. Úgy döntött, világgá kiabál mindent N. A. néven, lesz, ami lesz. Gyűlölte a régi N. A.-t, akitől elszakadt, és ezt mindenkinek el akarta mondani, hogy az emberek meggyűlöljék a régi N. A.-t tetteiért. Aprólékosan és pontosan, mint egy algoritmus, amelynél pontosabbat még a világpusztító gyűlölet sem írhat, megszerkesztette a torzóban lévő szövegeket, kirakta a régi N. A. blogjára, posztolta a Facebookon, de gondolt a régi N. A. olyan ismerőseire is, akik nem olvasnak blogot, se közösségi portált – nekik titkos másolatban továbbküldte a régi N. A. összes szerelmének történetét, nevesítve, valamint azt, hogy N. A. várandós, nem tudni, kitől. Majd várt. Várta, hogy kitörjön a botrány. 

Amíg teljesen idegenné vált virtuális identitása, mint egy elhagyott, dühödt szerető, akinek semmilyen módszer nem elég aljas, coming outolt, a régi és változatlan N. A. gyanútlanul tartott a munkahelyére, zsebében Nokia telefonjával. Meg is lepődött az sms-en. „Hali! Cikked alapján rád fér némi ital.” Az sms írója aggodalmát fejezte ki, hogy a cikk talán kissé túl intim részleteket tár fel N. A. életéről, amiből baj is lehet, tekintve, hogy N. A. abból és azért él, mert ír, az írók pedig, munkájukkal összeegyeztethetetlen, de mégis szükségszerű módon közszereplők, és finoman szólva sem szerencsés, ha egy közszereplő magánéletének minden részlete nyilvánosságra kerül. 

N. A. nem értette. Napok óta nem írt és nem publikált semmit, pláne olyasmit, amiből botrány lehetne. Aztán lassan, a lépésben vánszorgó villamoson összeállt a kép: valaki (nevezzük N. A. új személyiségének) úgy döntött, kifecsegi N. A. titkait, és minden utat lezár, hogy ő, mármint a régi N. A., megakadályozhassa ezt. Úgy pattant vissza minden saját webes fiókjáról, mint egy gumilövedék a betonfalról. „Az Ön jelszavát 10 órával ezelőtt módosították”, közölte hidegen a szolgáltató, és N. A. hiába töltötte ki ezerhuszonnegyedszerre is a fiókfeltörést bejelentő űrlapot egyre jobban remegő ujjakkal, tudta, amit az egyik, kétségbeesésében felhívott munkatársa mondott: „Elég rosszak a túlélési esélyeid.” A régi N. A. teljesen meghalt a virtuális valóság számára, és valaki más töltötte be a helyét. N. A. profilképe, amely már nem őt, hanem az új N. A.-t ábrázolta, hidegen, idegenül nézett rá vissza (már amennyit látott belőle a Facebook biztonsági beállításai miatt – ügyelt az adatvédelemre, idegenek nem láthatták a posztjait). Annyira nem volt bátor, hogy bejelölje önmagát, hogy nyomon követhesse, mit mond más az ő szájával az ő történeteiről, de az új N. A.-nak enélkül is volt esze publikussá tenni legutolsó bejegyzéseit, és lassan, apránként, kíméletlenül újabb és újabb szövegeket tett ki – aki pedig figyelmeztetni akarta a régi N. A. ismerőseit, hogy a szövegek spamek, az új N. A. szemrebbenés nélkül letiltotta. Teljessé vált a káosz. N. A. meghasadt, mint egy dió, amelyre rátapostak, és a súlyos nyomás alatt tehetetlenül fordult ki csonthéjából minden, ami eddig ő volt. 

Onnantól fogva pár napig megállás nélkül csörgött a régi N. A. telefonja. Eleinte kétségbeesetten, aztán egyre inkább hidegen és gépiesen, mint egy hibaüzenetre reagáló, automatikus ímél, magyarázta minden ismerősének, akik vették a fáradságot, hogy a furcsa történet végére járjanak, hogy amit most tőle látnak, olvasnak, azt nem ő írja, nem ő posztolja, hanem egy teljesen ismeretlen, új N. A. A régi N. A. csak ült a telefonnal a fülén, és arra gondolt, hogy bárcsak letámasztanák pár napra a pszichiátrián. Nem a virtuális tudathasadása miatt, inkább csak azért, mert szeretett volna enni, aludni, meg ha lehet, sírni végre, ugyanis amióta új identitása akcióba lépett, ezekre nem nagyon volt ereje. Önmagáért harcolt egy esélytelen háborúban, idegenné lett önmagával szemben, teljes mértékben eszköztelenül. Mintha a saját szövegei, amelyeket magának meg az Istennek írt, lázadtak volna fel ellene, és pofozták volna fel egy pár évtizeddel ezelőtti, cinikus gondolatsorral: „Ne gondolkozz. Ha gondolkodsz, legalább ne írd le. Ha leírtad, legalább ne írd alá. Ha aláírtad, akkor ne csodálkozz.” 

Minden csoda három napig tart, vigasztalták barátai a régi N. A.-t. Így is volt. A harmadik napon önjáróvá vált virtuális identitása egy elegáns ímélben visszaküldte neki gmail-fiókja jelszavát, a régi Fb-profilját pedig deaktiválta. De előtte még posztolt a régi N. A. új profiljára pár sort, a biztonság kedvéért. „Hogy írjak én Istenről? Megbocsátásáért esedezem, mert akármi is lesz, szar alak vagyok. Szeretném, ha már bűnt vallhatnék, és feloldozásért esedezhetnék...  És milyen kegyesen és mosolyogva tudok bájologni, meg erkölcsi prédikációt tartani. Szégyellem magam, és ezt az egészet.” 

Teltek a napok, a botrány pedig elmaradt. Nem tudni pontosan, miért. N. A. négyszáz ismerőséből csak kétszázat talált meg, körímélt pedig nem küldött az ügyről – nem is tudta, kinek kellett volna, az új N. A. precíz volt, minden küldött ímélt kitörölt, amit nem a régi N. A. szánt a világnak. Sőt, a bejövő íméleket is megrostálta, hogy a régi N. A. ne olvashassa egyik munkatársa sorait, amit az új N. A. által küldött, egyik bűnvalló levélre válaszolt: 

„Szeretlek, és büszke vagyok rá, hogy a [szövegromlás]-t Te csinálod.
Remélem, jól vagy!
Ha bármikor bármiben tudnék segíteni, szólj!
Minden csoda 3 napig tart.” 

Napokkal később egyik barátjától N. A. (a régi) a következő Márai-szöveget kapta a Füves könyvből karácsonyi ajándékul: 

41
Arról, hogy az írót senki nem védheti meg 

Valahányszor hajszát és támadásokat indítottak ellenem – s egy írói pálya során ezek a hajszák elkerülhetetlenül ismétlődnek, néha életveszélyes fordulatokkal –, tapasztaltam, hogy a megtámadott írót semmiféle külső segítség nem védheti meg. Sem a hatalom, sem a bíróság, sem a pályatársak segítsége, még a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a tapasztaltak bölcsessége sem. Az írót egyes-egyedül csak művei védik. Még csak nem is művei minősége, mely mindig egyenetlen, hanem a  s z á n d é k,  mely egy írói élet munkáján átvilágít. Ez a rejtélyes sugár és erő, mely valamilyen – viszonylagos – sérthetetlenséget ad az írónak. Az író csak abban bukhat el, ha bizonyítani tudják, hogy munkájának szándéka nem őszinte. Akkor az író és műve harakirit követnek el. Minden más nem számít sokat: a vád sem, a védelem sem.

N. A.-t – pedig sosem volt megrögzött Márai-olvasó – mélységes nyugalom szállta meg ettől. Meg valamiféle hála. Arra gondolt, hogy soha többé nem ír, aztán arra, hogy milyen jó regény lehetne ebből a sztoriból. Aztán az új N. A. jutott eszébe, és elöntötte a végtelen szomorúság.