Karácsony felé közeledve az evangéliumok olvasása közben több, a Jézus születése körüli időszakra vonatkozó földrajzi és történelmi adatot is találunk a bibliai tudósításokban. Emellett néhány utalásból következtethetünk arra, milyen várakozás élhetett az emberekben akkoriban. Gondoljunk csak Zakariásra és Erzsébetre, Máriára és Józsefre, akiket Isten kiválasztott, hogy a gyermek Jánosról és unokatestvéréről, Jézusról gondoskodjanak! Lelki szemeinkkel végigpásztázhatunk a mezőn tanyázó pásztorokon, akikhez ugyancsak angyal küldetett az örömhírrel, de emlékezhetünk Simeonra is, akinek az Úr Lelke kijelentette, hogy nem hal meg addig, míg meg nem látja az Úr Krisztusát, és akiről Lukács úgy fogalmazott, hogy várta Izrael vigasztalását.

A bibliai könyvek több ezer évet ölelnek föl az emberi történelemből, még ha nem minden egyes korszakról szólnak is részletesen. Az utolsó ószövetségi és a Krisztus születéséről hírt adó első újszövetségi könyv között is két és fél évszázad telt el. Vajon hogyan alakult a világ, mielőtt Jézus megszületett? Miben reménykedhettek az akkor élő emberek? Mennyire hangozhatott képtelenségnek számukra, hogy Jézus személyében Izrael és az egész világ Megváltója jött el a földre? Kérdéseinkre a történelmi tények és Ritoók Zsigmond klasszika-filológus A két szövetség között című előadása adta meg a választ, amelyet a pasaréti református gyülekezetben tartott még 2013-ban. A hanganyagot teljes terjedelmében itt hallgathatja meg, de ha kíváncsi az akadémikus előadásának írásos kivonatára, görgessen tovább!

Hódítások kora
Ahhoz, hogy megértsük Jézus korát, a Krisztus előtti ötödik századig kell visszanyúlnunk. Akkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy a görög városállamok addig meghatározó életformája már nem tartható fenn. Egységesítő folyamat, egyfajta globalizáció vette kezdetét ekkoriban, a vezető szerepért Spárta, Athén, Thébai és szövetségeseik vetélkedtek. Végül a görög világ északi peremén fekvő Makedónia ragadta magához a hatalmat, Nagy Sándorral az élen, aki mindössze néhány év alatt kiterjesztette birodalmát Kis-Ázsia nyugati partvidékétől egészen az Indus folyóig. Halála után a Krisztus előtti 301-es véres ipszoszi csatát követően hárman osztották fel maguk között a világot: Makedónia és Görögország az Antigonosz-utódok kezébe kerül, Szíria, a Földközi-tenger keleti medencéjétől egészen Iránig húzódó terület a Szeleukidák kezébe, Egyiptom pedig a Ptolemaioszok kezébe. Palesztina előbb a Ptolemaioszok, majd a Szeleukida uralkodók fennhatósága alá tartozott.

Bizonytalan jövő
A hatalmi átrendeződéssel az életforma is megváltozott. A poliszok néhány tízezer fős szabad emberekből álló lakossága majdnem személyesen ismerte egymást, a hellenisztikus birodalmak nagyvárosaiban viszont sok százezer ember élt együtt. Elidegenedés, elmagányosodás jellemezte az új korszakot. Míg korábban a tisztviselőket évenként számon lehetett kérni és a bíróságokban választott polgárok ültek, ezek helyét a birodalmak bürokratikus apparátusa vette át. A hódoltság területein élők autonómiájukkal együtt elveszítették azt a tudatot, hogy sorsukat ők maguk alakítják. Úgy tűnt, sokkal inkább a véletlen, a vakszerencse számít, általános közérzetükben eluralkodott a jövőt illető aggodalom.

Szabadságharc
Miután a perzsa uralkodó, Kürosz hazaengedte a zsidókat a babiloni fogságból, azok a már említett egyiptomi főhatóság alatt elkezdték kialakítani a maguk államszervezetét. Konfliktusuk a hódítóval a hatalmat felettük is átvevő Szeleukida uralkodó, Antiokhosz Epifanész idején éleződött ki. Ő ugyanis az egységes államrend és gondolkodás kialakítása érdekében hellenizálni próbálta a zsidóságot. Rendelkezései fel is háborították a népet: amellett, hogy disznóhúsevésre kényszerítette őket és kirabolta a jeruzsálemi templom kincstárát, felállíttatott oda egy Zeusz-szobrot, amelynek arcát a saját képmására faragtatta ki. A feszültség nőttön-nőtt, azért is, mert a zsidóságot vezető főpapságban voltak néhányan, akik kiegyeztek volna vele.

A Szeleukida uralommal szemben a Makkabeusok léptek fel, akik sikerre vitték a hat esztendeig tartó háborút. A győzelemben a vidéki kispapságé volt a döntő szerep, ők vették át a hatalmat is. Miután a királyi címet is magukhoz ragadták, kezdetét vette a Hasmóneus-királyság korszaka. A görögösítő, pogány befolyás elleni harcuk közben többnyire rettenetes kegyetlenséggel nyomtak el minden más irányzatot. Eközben Nyugaton felemelkedik egy újabb hatalom, a Római Birodalom, amely Palesztinát is meghódította, és ahol egy ideig tovább uralkodhattak a Hasmóneusok, köztük Heródes és fiai.

A hit útjai
Nemcsak külső, hanem belső feszültségek is jellemezték a korszakot. Miután az északi királyságot fogságba hurcolták, némelyek ott maradtak, és hogy egészen el ne néptelenedjen a terület, az asszír királyok a birodalom keleti feléből telepítettek ide lakosokat. Összefoglaló néven samaritánusoknak nevezték őket és leszármazottaikat, akikkel a fogságból visszatérő zsidók nem tudnak megbékélni. A samaritánusok csak Mózes öt könyvét, azaz a Tórát fogadták el, csakúgy, mint a szadduceusok. Ennek a főpapi családból sarjadó irányzatnak a képviselői nem hitték sem a feltámadást, sem az angyalokat.

A zsidók másik kegyességi irányzatát haszidoknak, azaz kegyeseknek nevezték. Eleinte csatlakoztak a Makkabeus-felkeléshez, hiszen ők is elzárkóztak mindenféle idegen befolyás elől, de aztán érzékelve, hogy élhetnek a szabad vallásgyakorlás jogával, a további harcokban már nem vettek részt. Számukra ez volt a legfontosabb.

Feltehetően közülük kerültek ki a farizeusok is. A szó jelentése elkülönülő, ők maguk között inkább társaknak nevezték egymást. A szadduceusokkal szemben ez a csoport kis emberekből, alacsonyabb rangú papokból, parasztokból, kézművesekből állt. Ők nemcsak Mózes öt könyvét tartották mértékadónak, hanem a prófétákat is, azon kívül számos előírást megszabtak az atyák hagyományára, a tisztasági előírásokra, és különösen a szombatnapra vonatkozólag. Jézus gyakran összeütközött velük, de csakúgy, mint a vámszedőkkel, velük is hajlandó volt egy asztalhoz ülni. Megítélésüket árnyalhatja, hogy a jeruzsálemi templom elpusztítása után a farizeusok mentették át a zsidó hagyományokat az utókorra.

Bár a Biblia nem említi, de a Krisztus előtti 2. századtól a Krisztus utáni 1. századig létezett az esszénusok szigorú aszkézisben élő sivatagi közössége is, amely egyfajta zárt demokratikus közösség lehetett. Szigorúan ügyeltek a tisztasági előírásokra, nem tettek esküt, nem vettek részt a templomi véresáldozatban, nem kereskedtek, nem nősültek és nem is voltak hajlandók katonai szolgálatot sem teljesíteni. Többnyire földművelésből éltek, vagyonközösségben, szerény körülmények között. Legalább egy ideig Keresztelő János is közéjük tartozhatott.

Rajtuk kívül volt még egy csoport, a zélóták, azaz a vakbuzgók csoportja. Jézus egyik tanítványa, Simon is közéjük tartozott. Ez egyfajta terroristacsoport volt, különösen szélsőséges irányzata a szikáriusoké. Barabás valószínűleg közéjük tartozott.

A kultuszhely
A zsidó élet meghatározó helyszíne volt a zsinagóga. A babiloni fogságba elhurcoltak nem áldozhattak, de hazatérve újraépítették a templomot, amelyet Heródes még tovább bővített. Ám ebbe sem tudott mindig mindenki elzarándokolni, ezért a zsinagóga intézménye továbbra is fennmaradt. A kifejezés a görög szünagógé szóból ered, ami összegyülekezést jelent. Minden szombaton itt találkoztak a hívek, imádkoztak, felolvastak a törvényből és valamelyik prófétai iratból. A szövegrészletet a tanító rabbi magyarázta meg, majd ha jelen volt egy-egy tekintélyes vendég, akkor kérte, hogy ő is szóljon a gyülekezethez. Ez történt akkor is, amikor Jézus a názáreti zsinagógában felolvasott Ézsaiás próféta könyvéből, és magyarázatot is fűzött hozzá.

Messiások
Az ókori Keleten akármilyen vallási sokszínűség volt is jellemző, világnézettől függetlenül sokakban élt az a hiedelem, hogy volt egyszer egy aranykor, egy paradicsomi állapot, és azóta a világ egyre rosszabb. Az emberek várták egy csodálatos isteni személy megjelenését, aki helyreállítja az aranykort. Sokak szerint ez egy gyermek lesz, erről szól Vergilius Negyedik eklogája is, amelynek görög fordítását később a niceai zsinat aktáiba is belefoglalták. A Szibilla-jóslatok egy késő hellenisztikus, Jézus születése előtti része is jövendöl egy királyról, aki békét és áldást hoz a földre.

A zsidók a Messiást, az Úr Felkentjét várták, amit a görög Chrisztosz szóra fordítottak. A kifejezés azonban a görög világban nem volt értelmezhető, hiszen ott nem kentek fel senkit, ott egy másik fogalom, a Szótér volt használatban, amelynek sokféle jelentése van: megmentő, megtartó, üdvözítő, megváltó, szabadító. A hellenisztikus uralkodók előszeretettel fel is vették ezt a címet magukra. A korabeli feliratok meg is örökítik ezt, Julius Caesart például a világ megváltójaként emlegetik, míg Augustus császár idején az újév az ő születésnapjával kezdődött, amely az általa megjelenő örömhír – euangelion – kezdete.

A Krisztus előtti 4. században megfogalmazódott az is, hogy a láthatatlan, élettelen istenek helyett valódi figyelmet azok érdemelnek, amelyekben lélek van – még ha ez egy szicíliai zsarnokra vonatkozó megjegyzés volt is. Egy másik hódítót dicsőítő himnusz kairoszt emleget, üdvözlégyet mond, a láthatóhoz imádkozik békéért, aki úr. Mindebben megfogalmazódik az a csalódott felismerés, hogy a régi istenek már nem törődnek az emberrel, vagy talán nincsenek is. Látható, jelenlevő, megnyilatkozó istenségre, azaz Epifanészre van szükség. Olyanra, akinek arcvonásairól szelídség, barátságosság olvasható le, akárcsak a Jeruzsálembe bevonuló Veszpaziánusz császáréról.

A Makkabeusok pártján állók sokkal radikálisabb képet festettek maguk elé: hajlamosak voltak azt gondolni, hogy vezetőjük, Galileus Júdás vagy éppen Bar Kohba lehet az, aki lerázza a törvényt nem ismerő népek igáját a zsidóságról, és bosszút állva elnyomóin helyreállítja Dávid királyságát. A zsidóság egy része viszont továbbra is a már Dániel könyvében megjövendölt Emberfia, azaz ember eljövetelére várt, akinek a felkenetése természetfölötti.

Jó hír
A betlehemi éjszakán az angyali szó a rettegés, a bosszúvágy, a lemondás és a reménytelenség légkörében szólalt meg: „Euangeli…”, azaz „Hirdetek nektek nagy örömet.” A Menny Istene jelentette ki, hogy nem a nagy Augustus császár születése az örömhír, hanem azé a kis tehetetlen gyermeké a jászolban, akiről ugyancsak az angyal mondja: „Született nektek ma a Megváltó”, a Szótér, aki megszabadít titeket. Ő a Christos Küriosz, a Felkent Úr. Nem úgy, ahogy Julius Caesar és a többiek. Az Emberfia, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Aki a szadduceusokkal szemben a feltámadást hirdeti, és aki velük ellentétben jó pásztor. Aki a törvényeknek és szabályoknak kínosan megfelelni igyekvő farizeusok előírásai helyett az Isten és embertárs iránti szeretet belülről jövő parancsolatát hirdeti, nem elhagyva a cselekedeteket sem. Míg az esszénusok szigorú aszkézist hirdettek, Jézus elment a kánai menyegzőbe, ahol együtt örült és mulatott a násznéppel, míg a zélóták fegyvert fogtak, Jézus azt mondta: aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Ő az, aki olyan békességet ad, amit a világ nem képes nyújtani. Az azóta eltelt idők azt mutatják: elég sokan voltak és vannak, akik azóta sem csalódtak benne.

Ritoók Zsigmond akadémikus előadása alapján szerkesztette:
Jakus Ágnes

Képek forrása: tortenelmcikkek.hu, bibliakultura.blog.hu/ Római légiósok nyomai Megiddó mellett, gepeskonyv.btk.elte.hu, parokia.hu