„Az egyetlen olyan dogma, amely tapasztalati úton igazolható, az eredendő bűn dogmája."
G.K.Chesterton
Belső utak
1. hét
"Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük."
(Jelenések 21,3)
"Íme!" - a találkozás örömkiáltása ez. Az ég kiált a földre, a föld az égre - immár nem szakítja el őket egymástól a bűn. "Íme, lássátok, örvendjetek!" Az ember elszakadt Istentől, de az Isten nem szakadt el az embertől, vele van, vele lakozik, mellette, benne él. Sátorként, mindennapi lakásként veszi körül.
A Sátornak célja van velünk: közösséggé, néppé, gyülekezetté, egyházzá tesz. Azért, hogy Isten tanúi legyünk a világ végezetéig. Hogy befogadjuk egymást. Ebben a sátorban lesz nyilvánvalóvá az Isten dicsősége. De hogyan? Általunk, ha nem szégyelljük a Krisztus evangéliumát, ha fáj nekünk, hogy sokan még nem hallottak az Úrról.
Egy régi keresztyén legenda szerint Gábriel arkangyal megkérdezte Jézust: - Te azt mondtad a te tanítványaidnak, hogy "elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket." De Uram, mi lesz, ha ők nem hirdetik az evangéliumot? Ha lusták, trehányak? Milyen más módszert gondoltál ki?
- Jézus lehajtotta a fejét, és azt mondta: - Gábriel, nincs más módszerem, csak ez!
2. hét
"Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni."
(Jn 15,5)
"Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni" - mondta a Mester, és tanítványa egyetértett. Szerette Mesterét, soha egyetlen szavát sem vonta volna kétségbe. Hogyan is tehette volna, hiszen annyiszor láthatta azoknak beteljesedését. Látta, hogy a sánta jár, a vak újra lát, ha Mestere megszólal, és reménykedni kezd a megszomorodott.
Amikor legközelebb találkozott barátaival, meg is osztotta velük ezt a csodálatos gondolatot, és meg tudta ítélni, ha valamelyiküknek sikertelensége vagy tévedése abból származott, hogy figyelmen kívül hagyta ezt az alapigazságot.
Legújabb munkahelyén meglepetten tapasztalta, mennyi minden megy kollegáinak, akik nem ismerték a Mestert. Nélküle éltek és boldogultak. Nélküle szerettek és szereztek. Nem hiányzott nekik a Mesternek sem tanácsa, sem intése, sem biztatása. Önfeledt és menő haverei jelenlétében kezdte szorosnak és túlzottan szigorúnak érezni Mestere szavait, majd kezdte rendre felfedezni az effajta kötöttségektől mentes ember életét. Mestere nélkül egyre könnyebb volt saját ügyeit intézni munkaidőben. Az sem zavarta, hogy a pénzzel és munkaidejével való elszámoláskor legtöbbször saját javára kerekített.
Eltelt a kisstílű felkerekítések korszaka, nagyobb vállalkozásokba kezdett. Ennek megfelelően nagyobb ajtók nyíltak meg előtte, több lett az elismerés. Idővel a társaságban, majd otthoni magányában elfogyasztott szesz mennyisége is növekedett. Valami feszítette belülről. Ilyenkor nem használt sem a falon sorakozó, bekeretezett díszoklevelek látványa, sem az a tudat, hogy bankszámláján bőven van tartalék pénze. Az sem elégítette ki, ha egyszerre több barát és barátnő zsongta körül.
Az utca forgatagában megpillantott egy arcot. Nehezen tudta azonosítani, annyit viszont tudott, hogy csak egyszer látta. Valami nem hagyta nyugton, amíg rá nem jött, honnan ismeri: egyik barátja hozta magával ezt az ismeretlent még annak idején, amikor lelkesen magyarázta a "nélkülem semmit sem tudtok cselekedni" igazságát.
Otthon már tudta, hogy mi feszíti olyan nagyon bensejét: a Mestere hiányában összegyűjtött semmi.
3. hét
"Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által."
(Kol 1,19-21)
Képzeld el, hogy nyári hőségben egy úszómedence mellett napozunk, és te meg szeretnéd valahogy mutatni, hogy mekkora áldozatra vagy képes értem, hogy akár életedet is kockára tennéd. Mi lenne, ha ilyen gondolatokkal a fejedben, bár gyenge úszó vagy, beugranál a mélyvízbe, miközben én a parton vagyok? Vajon irántam való szeretetként értelmezném ezt az őrült magatartást? Egyáltalán tudnám-e értékelni? Megérteném, hogy mindezt értem teszed?
Egészen más lenne viszont, ha éppen fuldokolnék, és te utánam ugranál, hogy kihúzz a vízből. Akkor nyilvánvaló lenne, hogy mindezt értem tetted, önfeláldozó szeretetedhez nem férne kétség.
Sokáig csodálkoztam azon, hogy az emberek nagy részét, még templomba járókat is, hidegen hagyja, hogy Isten Fia meghalt értük. Ezért aztán eszükbe sem jut, hogy hálából egész életüket Neki szenteljék, és adják vissza Neki, aki nemcsak megteremtette őket, hanem még életét is feláldozta értük a keresztfán. Pedig minden embernek hiányzik a szeretet, ami maga a Teljesség. A Teljességnek nem kellene hogy hiányozzon az ember, nélkülünk is teljes Ő. Mégis - érthetetlen módon - tetszett a Teljességnek lakozást venni az emberben, a hiánylényben.
Csakhogy amíg nem "fuldoklunk", nem értjük, miért áldozta értünk önmagát. Annyira jóknak képzeljük magunkat, hogy csodálkozunk, miért kellett neki a Golgotán miattunk és értünk szenvednie. Amíg nem ismerjük fel, hogy Isten szemében milyen súlyos bűn, hogy függetleníteni akarjuk magunkat Tőle, hogy hitetlenek vagyunk - addig hazug önámítással meg tudjuk vigasztalni magunkat. Jóleső érzéssel tölt el bennünket a magunk kiválóságának a tudata. Pedig annyira súlyos bűn az Istentől való elpártolásunk, hogy nem lehetett megbocsátani csak a legszentebb Fiú borzalmas halála árán. Jézus halála értelmetlen vértanúság lett volna, ha mi - egy kis jószándékot tanúsítva - amúgy is megérdemelnénk Isten irántunk való jóakaratát.
Én sokáig fuldokoltam, amíg rádöbbentem, hogy Isten "csak úgy" nem bocsáthat meg. Ahhoz, hogy elengedje a bűnöm, szükség volt a keresztre, a lehető legnagyobb és legteljesebb áldozatra, amit senki más nem tehetett volna meg értem. Azóta tudom, hogy tetszett a Szeretet Teljességének engem, a méltatlan bűnöst ennyire szeretni.
4. hét
"Atyám, bocsáss meg nekik..."
(Lk 23, 34);
"Egyedül ellened vétkeztem..."
(Zsolt 51,6)
Az Isten bocsánata olyannyira fontos, hogy Jézus és István vértanú még ellenségeik számára is elkérik ennek ajándékát. Az 51. zsoltárban pedig Dávid egyértelműen kijelenti, hogy egyedül Isten ellen vétkezett, nem emberek ellen. De mi van akkor, amikor megbántok másokat, vagy engem bántanak meg? Hogyan bocsátok meg, és hogyan bocsáthatnak meg nekem?
A megbocsátás, úgy tűnik, két ember ügye, de valójában ez a feladat Istenre és rám tartozik. Ki tud megbocsátani? Isten. Miért kellene akkor nekem is megbocsátanom másoknak? Azért, mert Ő megbocsátott nekem. Ha nem vagyok hajlandó megbocsátani, akkor ez azt jelenti, hogy az engem ért sérelem fontosabb számomra, mint az Atyával való kapcsolatom. Jelzi, hogy úgy gondolom, az ellenségem bűne súlyosabb, mint az enyém. De a legnagyobb bűn az életemben mégiscsak az én bűnöm, nem a másiké. A bűn elválaszt Istentől. A másik bűne akkor választ el Istentől, ha nem vagyok hajlandó megbocsátani. És ekkor a másik bűne az én bűnömmé válik.
Mit tehetek hát, amikor vétkezem valaki ellen? A tettemmel adósommá tettem őt. Kérjek bocsánatot? Ha mástól kérek bocsánatot, mint Istentől, akkor csak magamra van gondom, csak az bánt, hogy megromlott a kapcsolatom a másikkal, és vágyom arra, hogy kibéküljünk. De lehet, hogy a másik képtelen arra, hogy megbocsásson, vagy csak akkor tud megbocsátani, ha ezt nem várom el tőle, nem próbálom kicsikarni belőle. Az én feladatom az, hogy megvalljam, hogy vétkeztem, a másiknak meg az, hogy megbocsásson, ha tud.
Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, arra kérjük Istent, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket. Ha ezt az imádságot együtt mondom azzal, aki vétkezett ellenem, akkor én azért imádkozom, hogy Isten bocsássa meg az ő bűnét, ő meg azért imádkozik, hogy Isten bocsássa meg az enyémet. Atyám, bocsáss meg! Atyám, bocsáss meg nekik! Atyám, tégy képessé arra, hogy megbocsássak!
5. hét
"Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket..."
(1Jn 3,1)
Nagyon nagy méltóság, nagyon nagy kitüntetés Isten gyermekének lenni. Nem egyszerűen azt olvassuk itt, hogy lássátok meg: regisztráltak titeket egy egyházközségben, amikor megkereszteltek - anyakönyvezve vagytok. Hogy most született egy státusztörvény, és ilyen vagy olyan lehetőségeitek lesznek. Vagy hogy lássátok meg, milyen nagy dolog, hogy valamikor döntöttetek az Úr mellett.
Az van itt, hogy lássátok meg - azaz figyeljetek rá, gondoljatok rá, örüljetek neki, csodálkozzatok rá, vegyétek nagyon komolyan, boldog szívvel -, hogy Isten gyermekeinek neveznek. Azé az Istené vagytok, aki nem magyar és nem román, nem református és nem katolikus, hanem a hatalmas, az egyetemes, a mindeneket megálmodó, teremtő Isten, aki nagyobb a mi szívünknél, nagyobb minden hitünknél, hitvallásunknál, dogmarendszerünknél. Nagyobb a te bűnödnél. Akire ez a szó is kevés, hogy: Isten. Ez a mi szavunk, a mi fogalmunk - ahogy a régi bölcsek mondták -: a véges gondolkodású emberé. A tér-idő-anyag világában élő emberé. Bármilyen hívő is legyen valaki, igazán nem foghatja be a végtelent.
Az Isten meghagyja magának az Ő Istenségét akkor is, hogyha gyermekei vagyunk. Ezért bűnös és bálványimádó rafinéria az, amikor az Istent be akarják szorítani egy-egy templomba, egy-egy felekezetbe, egy-egy kegyességi irányzatba. Vagy valamilyen képbe, mintha az asztalra tehetnék: "Itt az Isten, lásd meg, most már körüljártuk, most már mindent tudunk róla. Most már olyan könnyű benne hinni!" De Ő nem engedi magát megfogni. Ésaiásnál azt olvassuk, hogy "bizony, te elrejtőzködő Isten vagy" (És 45,15). Elrejtőzködött az Isten Jézusban a Golgotán, és mi elfordítottuk arcunkat előle (És 52,3), mert olyan ronda volt. Olyan gyűlöletes, olyan szörnyű, olyan esendő. Az egyház és a világ által arculütött. Olyan véres volt, mint az istálló falára szegzett denevér. Ég és föld között meztelenül kifeszítve. De Ő is az Isten.
Az Isten nem engedi magát megragadni és beszorítani az emberek által, de szívesen ad az Ő lényéből, az Ő Szentlelkéből az emberek szívébe egy kis adagot. Annyit, amennyit el tudunk hordozni.