Ragaszkodni..

Milyen kifejező szó ez, amellyel a Szentírás körülírja a házastársak egymáshoz való viszonyát. Az eredeti szó valami olyasmit jelent, mint darabokat, eredetileg összetartozó részeket (újra)összeilleszteni. Méghozzá nem is akárhogyan, hanem olyan módon, hogy az összeillesztés gyakorlatilag eltűnik. Mintha a darabok mindig is összetartoztak volna.

Ha mindezt megpróbáljuk értelmezni férfi és nő viszonyára, akkor valami egészen különleges kapcsolatnak, kapcsolódási módnak lehetünk szemtanúi. Sőt szerencsés esetben nemcsak szemtanúi, de részesei is.

Mintha mindig is összetartoztak volna..

Hányszor és hányszor hallunk romantikus és talán képtelennek tűnő elképzeléseket arról, hogy némely férfiember, és még annál is több nő a „másik felét" keresi. És sokszor halljuk az effajta romantikát támadó elméleteket is, melyek meg arról beszélnek, hogy az ember önmagában is önálló, teljes lény. Nem a „másik felét", hanem egyszerűen a társát keresi.

Akármelyik felfogást is tesszük magunkévá, azért ez a „ragaszkodás" szó mindenképp csodálatosan hangzik. Mert ha a társam úgy tud ragaszkodni/illeszkedni hozzám, és én őhozzá, mintha mindig is összetartoztunk volna, az valami egészen különös dolog. Semmiféle emberi kapcsolat nem hasonlítható hozzá,  amikor két idegen élet összekapcsolódik és képessé válik arra, hogy napról-napra mind közelebb kerüljön egymáshoz, olyannyira, hogy az „illesztési pontok" egészen eltűnjenek.

Azonban ez az illeszkedés/ragaszkodás nem jelent valamiféle egymásban való „feloldódást". Nem szimbiózis ez, ahol már a felek nem tudják, hol végződik az egyik és kezdődik a másik. Ha ez történik, az a kapcsolat halálát jelentheti. Hogy miért?

Azért, mert a két félnek jól körülhatárolható szerepe van ebben a kapcsolatban. A Szentírás pontosan beszél a férfi gondviselő szerepéről, ill. a nő segítőtárs-mivoltáról. Egy olyan kapcsolatban, melyben eltűnnek a határok férfi és nő között, ott tisztázatlanok a szerepek is.

Ugyanakkor azonban szó nincs alá-fölérendeltségi viszonyról.  A házasság két teljes-jogú fél szövetsége, amelyben mindkét félnek joga van szeretni és szeretve lenni, adni és elfogadni, érvényesülni és érvényesülni hagyni. Ezen  (élet)feladatok gyakorlása ill. a másiknak átadása adja a házastársak ragaszkodásának belső dinamikáját.

Egy kapcsolatot válságba sodorhat az, ha valaki (házastársa helyett) egyes feladatok állandó gyakorlásához ragaszkodik. Keresztyén embereknek például nagy kísértése lehet, hogy folyamatosan csak adni akarnak, ám képtelenek elfogadni.

De nem ritka az sem, hogy az egyik fél odaáldozza saját álmait a másik érvényesülésének oltárán. A nők gyakran vállalják ezt a szerepet, és mondanak le saját ambícióikról férjük karrierje érdekében. Aztán egyszercsak fellázadnak, amit a férj ellene intézett támadásként érzékelhet, holott a nő nem ellene, hanem saját érdekében „lázong".

Egy bölcs férj tisztában van azzal, hogy feleségének is megvannak a maga vágyai, álmai, és türelemmel tudja hordozni ezt a helyzetet (is). Sőt! És ez igaz mindkét félre: szerető társak nem egyszerűen elhordozzák a másik ambícióit, hanem egymást mindenben támogatva örülnek a másik sikereinek, hiszen egy házasságban minden közös. A sikerek is, és a sikerrel járó örömök is.

Végül marad a kérdés, hogy vajon lehetséges-e ez a fajta harmónia két fél között, akik szeretet ide vagy oda, mégiscsak emberek..?

Igen, lehetséges! Bár máris hozzáteszem, ez nemigen az ő dicsőségük. Hanem ahogyan ezt mondani szoktam: a nagy Isten nagy csodája ez.

Azé az Úré, aki egymáshoz vezet két embert, és vezeti, támogatja, megmenti őket... vezessen útjuk akár „füves legelőkön", akár végeláthatatlan „pusztán" át...

(Dr. Németh Dávid előadása nyomán)
A Csillagponton elhangzott előadás meghallgatható a csillagpont.parokia.hu oldalon.