Nyári családi hetünk zárásakor két egyforma kis tasakba csomagolt cukrot vettem elő. Az egyiket odaadtam egy óvodáskorú kislánynak, s azt mondtam neki:
Őrizd meg, s hozd el jövő nyáron!
A másikat egy kisiskolás fiúnak tettem a kezébe, s azt mondtam:
Oszd szét!

A gyerekek meglepve néztek rám, markukban tartották a tasakot, s meg se mozdultak, amíg a kisfiú anyukája meg nem kérdezte fiát: 
Miért nem fogadsz szót?
Az ránézett, s azt mondta, nagyon őszintén:
Azt hittem, nem komolyan mondja...
Nézte a kislányét, ami megmarad, aztán kénytelen-kelletlen szétosztotta a rábízott cukrot... De öröme nemigen volt benne... Miért?
Fontos volt számára, mit akarok, mit kérek?

A kislányról pár hét múlva hírt hozott nagyapja: - Megvan az a cukor!

Nem így vagyunk mi is Isten szavával?
Ha nem ízlik, ami ránk lenne bízva, nem vesszük magunkra.
Kiderülhet, lehet érvényes, ami rám van bízva?
Vagy nekem tetsző, másoktól irigyelt megbízatásért epekedem?

Ki ezt hoz magával, ki azt. Nem egyforma tulajdonságokkal és adottságokkal születünk, nem egyforma teret, szerepet és lehetőségeket kapunk...
Kész a szívem befogadni Isten szavát?
Lehet olykor nehéz szavának engedni?
Lehet öröm az engedelmességben?

Áldás (a megfoghatatlan szeretet felőli tudás bizonyossága) ott születik, ahol Isten szaváért, avagy szavára mozdul az ember szíve, s arra Ő ráfelel.
Ott több születik, mint amit az ember szerezni, adni, megtartani tud.

Sajnos elkoptatjuk a szót is...
Szokássá lett egy-egy nyári hitmélyítő hét után azt mondani, milyen áldott volt.
Mintha ettől áldást nyerne...
Nem mondani kellene, hanem élni. Mint az a kislány őrzi, amit rábíztak, míg újra találkozunk...  
Miféle íze van? Annak, amit nem én adtam, ám egyszer csak lelkemet eleveníti.
Az, hogy van...