Emlékszem, hogy sok régi szovjet filmben valahogy mindig úgy sikerült ábrázolni az embereket, hogy azt mutassa meg a tévé, hogy ezek az emberek minden viszontagság ellenére is a legnagyobb megelégedettséggel élik az életüket, hiszen ott van nekik az Eszme. Valahogy visszacseng ilyenkor bennem, hogy Karl Marx hogyan és miért is nevezi a keresztyénséget a nép ópiumának? A történelmi tapasztalatok éppen azt mutatják, hogy nem a keresztyénség volt az ópium, hanem a marxizmus gondolatainak továbbfejlődése...

Az ópium egyébként pedig olyan orvosság, ami a maga helyén nagyon is fontos, és a megfelelő mennyiségben gyógyít. Persze nem egészen így értette azt, amit mondott, hanem valahogy úgy, mintha a keresztyénség a halál utáni Isten Országával olyan dolgot tanítana, amivel az emberek figyelmét az evilági életről a túlvilágira terelné. Ha az áldás fogalmával kötjük össze ezt, akkor az áldás valahol majd a halál után lesz érzékelhető, nem itt.

Hát... annyi mindenesetre bizonyos, hogy a marxizmus követői elég keveset tudtak a keresztyénségről. Bár - tegyük hozzá - az is igaz, hogy az akkori és a korábbi keresztyén gondolkodás is más volt/lehetett. Amit azonban ma biztosan mondhatunk: az evilág és a túlvilág - hogy ezeknél a mindennapokban használatos szavaknál maradjunk - közötti elválasztás eléggé helytelen ebben az értelemben. Hiszen legfeljebb abban az értelemben lehetséges, hogy a tökéletes kiteljesedés valóban csak a halál után jön el az ember életébe - a keresztyén tanítás szerint. Azonban azt se felejtsük el, hogy az Isten Országa már itt és most jelenvalóvá válik az életünkben. No, ez már nem az, amiről Marx, vagy akár a követői beszélnek. Ez már olyan valami, amivel - azt gondolom - nehezen tudtak volna mit kezdeni, hiszen már ebben a világban is olyan alternatívát kínál, amit nehéz lesöpörni az asztalról.

A világban mindig valamiféle megváltást keres az ember. Valamit, ami a sokszor prériként megtapasztalt valóságot oázissá varázsolja. A felvilágosodás óta, de talán azelőtt sem volt idegen, hogy egy-egy filozófus vagy az iskolája - ebben az értelemben - megváltást keresett az ember számára, hogy könnyebbé tegye az élet viszontagságait. Az áldás számomra éppen ezért olyan fogalom, ami ezekben a rendszerekben is megvan. Vagy kimondva vagy kimondatlanul, vagy csak úgy a rendszer fogaskerekei között pihen, hogy a „gép szellemeként" az ember életével kezdjen valamit.

A keresztyénség azonban az az egyedüli gondolkodási struktúra számomra, amelyben az áldás fogalma a leginkább és nagyon is kézzelfogható módon teszi teljesebbé az életem. Az a legjobb a keresztyénségben, hogy mindig ad új lehetőséget. Az életem konzisztenciája nem omlik össze egyetlenegy eseménytől. Pontosabban összeomlik, de Jézusban újra konzisztens egésszé áll össze.
A megváltás az a keresztvágás az ember életében, amely által életének teljessége újra helyreállhat már itt és most.
Ez az igazi áldás.