Egy üres téren álltam, hatalmas épületek között. Az ég ólomszínbe burkolózott felettem, nem tudtam eldönteni, hogy hajnal van-e, vagy épp alkonyodik. Szélcsend volt és néma csönd. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha várnék valakire, de nem tudom, kire. Fojtogató, feszült várakozás a szürke csöndben, az újonnan épült üveg és fém tornyok között, egy olyan téren, ahol nem jár senki, nincsenek fák, virágágyások, se egy szökőkút vagy egy pad, ahová leülhetnék.

Elhagyatottság vett rajtam erőt, kétségbeestem, kiáltani akartam, de képtelen voltam rá. Mintha egy sivatag közepén álltam volna, a lábaim lassan homokba süppedtek. Biztos voltam abban, hogy valakinek jönnie kell, mert lehetetlen, hogy egyedül maradjak ezen a helyen, de kicsoda? Talán nem is egy személyre, hanem valami jelre várok? Talán kinyílik egy ajtó vagy egy ablak? Feszülten figyeltem az üvegfalakat, hátha meglátok valamit, de úgy tűnt, hogy nincsenek ajtók, vagy ablakok, összeolvad az üveg és acél, és a geometriai formákat nem bontja meg semmi.  Hirtelen hátrafordultam, hátha akire várok, mögöttem áll, és végre megpillanthatom, és azt mondhatom, hogy na végre! - de nem volt ott senki. Egyedül voltam, magamra hagyva.
Elindultam a legközelebbi épület felé, néhány lépés után már szaladva, futottam a téren keresztül, és amikor odaértem, alig tudtam magam lefékezni, két tenyeremet szétnyitva csapódtam az üvegfalnak. Próbáltam belesni, hátha ott bent vannak emberek és valahogy jelezhetek nekik, hogy itt vagyok kint, és ha észrevesznek, bizonyosan kinyitják az ajtót és beengednek. Ahogy befelé kémleltem, elkezdett fújni a szél, és apró, de sűrű cseppekben eleredt az eső. Nem volt se tető, se egy kiálló perem, ahol meghúzhattam volna magam. A lehulló víz, homályos függönnyel vett körbe, és hamar tócsákba gyűlt a szürke kövezeten. Az üvegfalak mögött üresség tátongott, csak saját arcom tükröződött tompán a sima felületen. Bent nem volt senki. Hol vannak? Hol van? Hol vagyok? Megijedtem. Hátrálni kezdtem, meg akartam fordulni, hogy elfussak, de megcsúsztam és elestem. Ott feküdtem arccal a kövön átázott ruhámban és remegtem. Fel akartam állni, de hiába feszítettem minden izmomat, hiába erőlködtem, nem voltam képes elnyomni magam a földtől. Minden erőm elhagyott. Nem emlékszem, mennyi idő telt el - ha lehetett egyáltalán mérni a perceket, órákat, talán csak pár pillanatig tartott, mire megértettem. Hirtelen kitisztult, megvilágosodott bennem minden. Hiszen én most állok. Azért nem tudok felkelni, bárhogy is próbálkozom, mert én már állok, arccal egy falnak fordulva! Kacagni kezdtem a felismeréstől - arccal a fal felé! Erre elállt az eső, és kitisztult az ég. Éreztem, ahogy a hátamat már aranyló napsugarak melegítik. Megfordultam.