Irma néni a férje halála után került lánya és unokája mellé ide, a városunkba, s a bajai gyülekezetbe. A haláleset előtt én nem találkoztam vele, épp csak akkor, mikor a távozó után maradó fájó hiány s az otthontalanság valamiképp birtokba vette. Mert hiába szerették övéi, hiába vettük őt körbe, talajtalanul járt-kelt közöttünk.

Gyakran visszalátogatott elhagyott falujába, férje sírjához. Sosem mulasztotta el az erre  alkalmatos, szokások szerint kijelölt napokat, időpontokat. Nem lehetett lebeszélni arról, hogy friss virágot vigyen párja sírjára. Nagy ünnepek előtt, születési évfordulón, névnapon...

De ereje egyre fogyott, s néhány esztendő múltán, kora ősszel, a betegség levette lábáról, és a városi kórházba került.
Hogy mi fájt akkor neki? Jobban, mint ami miatt ágynak esett, és amitől haláláig szenvedett: ki visz virágot férje sírjára Halottak napján?
Ez a keserves kérdés szakadt fel belőle, s ennek nyomában a könnyei, újra meg újra azok előtt, akik meglátogatták.
S mert hitte, hogy rá gondot visel az Isten, hát neki is elsóhajtotta azt, ami úgy, de úgy szorongatta szívét-lelkét...
Elképesztő módon hallgattatott meg.

Mert mifélék Isten útjai?
Mennyi fény, titok, temérdek csoda nyílik a Felé haladók előtt, mögött szüntelen.
Kinek felel? Mire felel? Felel? Tudjuk, hisszük, reméljük?
Mert igen, felelt neki is. Úgy, ahogy.
Soha annyi virág nem került párjának sírjára, mint abban az esztendőben!
Hogyan?
Úgy fogytak el itt Irma néni földi napjai, hogy épp előző nap temették oda, szeretett párja mellé, s a közös sírt egészen elborították, befedték a virágok...