A világháborúk és rendszerek pusztítása után jószerivel alig maradt az egyháznak olyan intézménye, amelyben még gyakorolhatta a diakóniát - a szeretetszolgálatot. Ezek is öregotthonok és szellemi fogyatékkal élők otthonai voltak; nehogy az egyház „megfertőzze" nézeteivel az egészséges, önálló gondolkodású felnőtt embereket. Egyetlen csecsemőotthonunkból is három éves korban kivették a gyermekeket, és nevelőszülőkhöz vagy egyéb intézményekbe terelték.

Aztán szépen lassan a nyolcvanas években kezdett nyílni a tér. Azonban sem finanszírozási háttér, sem tapasztalat nem volt a szolgálathoz, ezért ahogy Szabó István püspök mondta: egyéni partizánakciókban folyt a kallódó ifjak mentése például azzal, hogy Erdős Eszter összegyűjtött egy csokor drogost valahová - nem ritkán a saját lakásukba. Az időnként összegyűlő csoportból alakult egy kezdő rehabilitációs csoport egy családi házban, majd a kezdeményezéshez modell társult, módszerek, segítő emberek, így állhat ma a ráckeresztúri otthon, vagy a zsibriki.

Október elsején volt 25 éve, hogy hivatalosan is létezik a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió. Nem köztudott, de az első igazgatója éppen Szabó István volt. Azóta sokan becsatlakoztak, és a misszió olyan szintre fejlődött, amelyre már az egyházon kívüli segítő szakmának is fel kellett figyelnie.

Így amikor meghirdette a misszió a jubileumára rendezendő konferenciát, biztosra lehetett venni, hogy a szakma színe-java jelen lesz és felszólal. Így történhetett meg, hogy egy asztalhoz kerültek volt szerhasználók, orvosok, politikusok és lelkészek. Mindannyian a saját szempontjukkal gazdagítva a beszélgetéseket a Kallódó ifjúságról, a Mentésről és a Misszióról.