Vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről szinte tudomást sem veszek, mert annyira természetesek, mint a levegő lélegzéskor. Van és kész. Vagyok és kész. Emlékezem, tudok dolgokat, rendszerezek, tapasztalok, és még sorolhatnám, mi mindent csinálok, amelyek magától értetődőek. Amikor még gyerek az ember, akkor könnyen mosolyodik el azon, hogy a nagyszülők nem emlékeznek már dolgokra a múltból, vagy éppen arra nem, hogy a szemüvegüket hova is rakták le... aztán később rájöttem, hogy az emlékezés nagyon is fontos és ambivalens része az életemnek.

Egy közismert dal, vagy legalábbis ez a rész közismert belőle, azt mondja: csak a jóra emlékezem. Hát ez az, amit én nem tudok megtenni. Sokszor próbáltam, hogy (talán) milyen fantasztikus lenne is, ha csak a jóra emlékezhetnék, de nem sikerült összehoznom a dolgot... aztán rá kellett döbbennem, hogy ez nem is akkora baj. Hiszen az én életem is csak olyan, hogy jó és rossz dolgok egyaránt alkotják, és az a fajta emlékezés, amelyben a rossz dolgok, azok feldolgozása nem kap helyet, nem lenne valós vagy hiteles emlékezés. Éppen ezért nem is bánom, hogy nem csak a jóra emlékezem.

Ez, mármint az emlékezés nagyon emberi, hiszen csak az időben élők számára fontos ez annyira. Az idő meghatározza minden lépésemet, minden döntésemnek része. Éppen ezért a tapasztalatoknak és a levont konzekvenciáknak is része az idő. Az idő, melynek van múltja, jelene és jövője. Az a múlt, az a jelen és az a jövő, ami az enyém, és egy kicsit másé is. És ez mindenkire igaz.

Az emlékezés is azok között a dolgok van, ami az embert emberré teszi. Ebbe beletartozik az is, ami a bibliai bűneset történetében is benne van. Hogy mi is ez? Nem más, mint az a fajta kettősség, amit a jó és rossz tudásával az ember a kezébe vett. Az, hogy sokszor - legtöbbször - eléggé tudatlanul kell az embernek döntést hoznia, de kell, jellemzi az emberi élet ambivalenciáját: vagy jó lesz vagy nem. Amikor tökéletes helyzetben élt az ember, biztos volt a dolgok kimenete. Ez megváltozott. Az emlékezés is magával hozza ezt, hiszen egyaránt része az emlékezésnek a jó és a rossz. Ahogy a jó és rossz közötti döntés felelőssége sem választás kérdése többé, ez sem. Akarhatok én csak a jóra emlékezni, de nem megy...

Hallgatom a Petőfi rádiót. Nézem az olvasólámpám zöld búráját. Ma is jó napom volt, de valahogy mégsem. Hiába próbálom felidézni, hogy hol romlott el, valahogy nem igazán megy. Ez az érzés valahogy nem olyan, mint amit elő lehet idézni, hanem inkább olyan, mint amit elő lehet hozni, mert ráadásul olyan ismerős is... A homály a késő éjszakában, mely a lámpa fényén túl körülölel az irodában, figyelmeztet: sokszor az emlékezés nem tudatos, hanem nagyon is tudattalan történés, ami képes akaratlanul is elő- és felhozni olyan érzéseket és gondolatokat, amelyekre nem is számítok.

De holnap is lesz nap. Egy új nap, új kezdetekkel, új feldolgozott és újonnan szerzett emlékekkel, hogy érezhessem továbbra is, hogy ember vagyok. Örömmel emlékezem, hiszen ez az én életem.  A jóra szívesen, a rosszra kevésbé. Az egyiket megölelem, míg a rosszból megpróbálok tanulni és nem ugyanazokat a hibákat elkövetni. Érzem és tudom, hogy vagyok, hogy ember vagyok mert emlékezem...