„Itt állok jászolod felett..."
(J.S. Bach: A jászolnál)

„A lehetetlen a természetfölöttibe nyíló ajtó. Csak be kell kopogni rajta.
Valaki más nyitja ki."
(Simone Weil)

„Itt állok jászolod felett, ó, Jézusom, szerelmem..."
Ki vagy te nekem? Kicsodám van az egekben?

Reggel a félhomályban botorkálok a munkahelyemre és elmondom neked, igen, jobb lenne behúzódni a szobám mélyére, csöndben lenni előtted, egyedül lenni, megpihenni nálad. De te elindultál, és a félhomályban botorkálsz tovább, és úgy tűnik, ott akarsz velem lenni, a rám bízott feladatban, a mellettem sürgölődő gyerekek és felnőttek között.

„De én mindenkor  veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet."
(Zsolt 73,23)

Jól van, hát összeszedem magam ma is, és már készülnék átvenni az irányítást. Belelendülni a tennivalókba, elirányítani mindent és mindenkit, de hol  is kezdjem? Annyi mindent elmondtam már. Mért mondjam újra? Hogy mondjam újra? Hogyan érek célba? Lesz ennek valami értelme?

„El kell jutni a lehetetlenséghez, hogy felébredjünk az álomból. Az álom nem ismer lehetetlent. Csak tehetetlenséget. „Mi Atyánk, mennyei Atyánk." Valami humor bujkál e szavakban. Próbáljátok csak megkeresni Atyátokat ott a magasban! Ugyanúgy képtelenek vagyunk elrugaszkodni a földtől, mint a giliszta. És Ő ugyan hogy jöhetne el hozzánk anélkül, hogy leszállna?"
(Simone Weil)

Tehetetlenül, tanácstalanul, lehetetlenül forgolódom, teszek-veszek, indulok, megtorpanok...  Hogyan érek célba? Lesz ennek valami értelme?

„Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségedbe fogadsz be engem."
(Zsolt 73,24)

Ebben a zajban meghallani a hangot, megérteni a tanácsot, megmerítkezni a szabadító szeretetben - hogyan lehet? János megfordult, hogy lássa a Szót. (Jelenések 1,12)

„János azt írja: Megfordultam, hogy lássam, milyen hang szólt hozzám. Azaz megfordultam, hogy lássam a hangot. Ebben a képben van egy egész testet igénybe vevő cselekvés: a megfordulás. S aki beletekint a hangba, az megsüketül és megvakul, átmegy egy lényegszerű, nagyon mély átváltozáson, ami után már egész másképpen látja a világot."
(Visky András)

Megfordulok, hogy lássam a Szót. A feladataim, terveim, céljaim helyett látnom kell téged. A szemeidet, amivel tanácsolsz, vezetsz, megerősítesz. Mint egy kétdimenziós kis pont ragadok bele mindenbe, ami a látómezőmbe fér. Ami fontosnak és megkerülhetetlennek tűnik, gúzsba köt és reménytelenné tesz. De amikor megfordulok, látom a szót, értelmet nyer a tanács. Elmerülök a szemedben. Megszépülök a szeretetben.

„Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön."
(Zsolt 73,25)

„Nem lehet úgy elképzelni Isten és az ember kapcsolatát, hogy ne legyen ugyanolyan értelmezhetetlen, mint a Megtestesülés. A Megtestesülés szétfeszíti ezt az értelmezhetetlenséget. A legmegfoghatóbb módja annak, hogy elgondoljuk ezt a lehetetlen alászállást. Akkor pedig, miért ne volna maga az igazság?"
(Simone Weil)

„Itt állok jászolod felett, ó, Jézusom, szerelmem,
Eljöttem, elhoztam neked, amit kezedből nyertem.
Vedd elmém, lelkem és szívem,
Hadd adjam néked mindenem,
Hogy kedves légyek néked."

Nap mint nap a lehetetlenből indulok és a lehetetlenbe érkezem. Botorkálok hajnalban a félhomályban, aztán botorkálok a nappali fényben, mint egy vak koldus, tanácstalanul, tehetetlenül, reménytelenül. És megfordulok újra meg újra, hogy lássam a Szót, hogy belefeledkezzem és megsüketüljek, hogy megvakuljak, hogy végre másképpen lássam a világot.

„Az Ige, a Szó kétezer évvel ezelőtt testté lett. Jézus, a testet öltött Ige, mindent megélt, mindenkit szeretett, és önmagát áldozta mindenekért, azokért is, akik elárulták, megostorozták, megfeszítették. A Szónak ma is meg kell testesülnie ahhoz, hogy újra képessé váljon a szeretetet és az igazságot közvetíteni, a cselekedetek fölött helyesen ítélkezni. Isten szava és a szeretet lelke szüntelen megtestesülésre vár."
(Richard Wurmbrand)

„Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:
Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem.
És bölcsőd, szállásod leszek,
Jövel hát, tölts el engemet,
Magaddal, nagy örömmel!"