A szólista - Film és valóság
(The Soloist)
amerikai-angol életrajzi dráma, 2009

Vannak ajándékok, amelyeket sohasem veszíthetünk el. Van, aki tehetséges zenésznek születik, másvalaki színésznek vagy újságírónak. Ám kamatoztatni ezeket az ajándékokat már nem is olyan egyszerű. Joe Wright idén bemutatott filmje valós történetet dolgoz fel, mely nemcsak a zenész Nathaniel Ayers vagy az újságíró Steve Lopez életével, hanem az egyik főszereplőt alakító színész sorsával is párhuzamba hozható.

Két ember találkozik Los Angeles utcáin: Steve Lopez, a sztárújságíró és Nathaniel Ayers, a hajléktalan, skizofrén zenész. A találkozással Lopez előtt új világ nyílik meg, egy ismeretlen Los Angeles. Ahol a napi heroin- vagy kokainadag megszerzése mindennél fontosabb, ahol, ha kell, ölnek is egy cigarettacsikkért, ahol biztos egzisztenciát jelent néhány dollár, vagy egy matrac a protestáns közösség hajléktalanszállóján.

Az újságíró először csak a témát látja meg Ayersben, az őstehetséget, aki Beethovent játszik, pedig már csak két húr van a hangszerén. Cikket ír a hajléktalan zenészről, akinek még rendes hangszere sincs. Egy hívő asszony a cikk hatására felajánlja csellóját a muzsikusnak. Ám az ajándékba kapott hangszert nem lehet az utcán tartani, Lopez elviszi hát Nathanielt a hajléktalanszállóra, majd lakást bérel neki, tanárt szerez mellé, zenekari próbára viszi. Vele tart a Lámpás-közösségbe, vele éjszakázik az utcán, hallgatja végenincs történeteit, s az imádságot a mindennapi kenyérről, a megbocsátott vétkekről, az eljövendő országról. Szelíden szól az imádság. Gyermekek szoktak álomba ringatózni ilyen halk duruzsolással, kőként hullanak mégis a szavak Lopez lába elé. Mert Nathaniel Ayersnek nem gyógyszerekre van szüksége ahhoz, hogy meggyógyuljon, nem lakásra, hogy otthon legyen a világban. Talán még csellóra sem, hogy zenész lehessen.

Barátra van szüksége. Nem is akármilyenre, hanem egy olyan emberre, aki megáll a krisztusi mércén. Aki képes érte odaszánni az életét.

„A pszichológusok azt tartják - írja a forgatókönyv alapjául szolgáló könyvében Lopez -, hogy egy egyszerű cselekedet, az, hogy barátjává leszel valakinek, megváltoztathatja az ember elméjének működését, segíthet bekapcsolni őt a világba.

Nem beszélhetek Mr. Ayers helyett ebben a kérdésben. Talán a barátságunk segített neki. Talán nem. Én csak a saját nevemben beszélhetek. Az, hogy szemtanúja lehettem Mr. Ayers bátorságának, alázatosságának, hitének és zenéje erejének, megtanított a hűség méltóságára. Megtanított feltétel nélkül ragaszkodni ahhoz, amiben hiszek. És megtanított kérdés nélkül hinni abban, ami megmutatja, hova tartozom."

A filmet folyamatosan át- meg átszövi az Istennel való viszony kérdése. A szereplők, tartozzanak bár Los Angeles művészelitjéhez vagy a hajléktalan-közösséghez, egyaránt képtelenek eligazodni saját életükben, rendezni dolgaikat. A Los Angeles Times szerkesztőségi szobájában, a sztárújságíró fejében ugyanaz a tudathasadásos káosz uralkodik, mint az utcazenészében. Lopeznek a nulláig kell eljutnia ahhoz, hogy szembesüljön a cselekvő hit erejével, amely nem vonul az utcára tüntetni, mint egyes szekták képviselői, nem akar rámenősen, jól vasalt erőszakkal téríteni, hanem odalép a szenvedőhöz, megmossa a lábát, bekötözi a sebét, és vele vacsorál. Az újságírónak meg kell látnia azt is, mit jelent a nullánál is mélyebben élni, hogy felismerje, amit élete során eddig ajándékba kapott Istentől, képes legyen elfogadni és megbecsülni ezeket az ajándékokat.

A Lopezt alakító Robert Downey Jr. játéka döbbenetesen hiteles, ami nem véletlen. A színész egykor hasonlóan nagy ígéretnek indult, mint Nathaniel Ayers. Az áttörést a „Less than zero" („Nullánál is kevesebb") című filmdrámában nyújtott alakítása hozta meg. Karrierje nyílegyenesen futott, néhány éven belül Oscar-díjra jelölték Chaplin megformálásáért, s a legnagyobb rendezők keresték meg szerepajánlatokkal a huszonéves fiút.  De valójában ekkor már elkezdődött Downey mélyrepülése. A kilencvenes években, bár folyamatosan filmvásznon volt, a sajtó sokkal többet foglalkozott botrányaival, mint alakításaival. Mintha a „Less than zero" után nem a saját, hanem Julien Wells életét élte volna tovább. Alig néhány év alatt kemény drog- és alkoholfüggő lett, kétes ügyei miatt többször megjárta az Egyesült Államok börtöneit, s a kényszergyógykezeléstől csak családja pénze és befolyása mentette meg.

Downey tehát jól ismeri Los Angeles azon arcát, amely a „Szólista" újságírója számára ismeretlen. A zseniális tehetségű színész közel két évtizeden keresztül próbálta napi kábítószeradagját feledhető filmek forgatásával megszerezni, nem egyszer éjszakázott az utcán, ébredt börtönben, vagy tért magához ambulancián. Az ezredforduló környékén azonban egy protestáns drogmissziós közösségben megtalálta azt az utat, amelyen képes volt lábra állni. 2000 és 2003 között egyáltalán nem forgatott, egyetlen célja volt: újra „tiszta lappal" indulni az életben és a szakmában. Az amerikai mozisajtó Robert Downey Jr. nagy visszatérésének tekinti a „Szólistá"-t, s mi, nézők csak reménykedni tudunk, hogy az amerikai művészfilmek tékozló fiúja valóban visszatért, s látunk még tőle hasonló megrázó  alakításokat, mint Julien Wells vagy Steve Lopez karaktere volt.