Sokszor sok helyről halljuk, hogy átmeneti, bizonytalan korszakban élünk, szinte mindannyiunknak ez az általános életérzése. Természetesen ez érinti a gyermekkorra, gyermeknevelésre ható tényezőket is.

A korábbi értelemben vett gyermekkor fogalma átalakult valami teljesen új jelenséggé, ami sokban hasonlít a felnőttkorhoz, de mégsem ugyanaz. Sokszor egymástól függetlennek tűnő, mégis összekapcsolódó jelenségek alakítják a törvényeket, a közgondolkodást, a nevelés iskolai, óvodai színtereit, a családi életet. Ezek a jelenségek közül járok körbe néhányat, bízva abban, hogy segít ennek a folyamatnak megértésében.

A gyermekek szocializációjával foglalkozó szakirodalmak általában megegyeznek abban, hogy a kisgyermekek fejlődéséhez fontos a biztonságos környezet és az érzelmi kötődés az édesanyához, vagy egy személyhez, aki állandóan a gyermekkel van.

Ezzel szemben egyre inkább elterjedt annak a korábbi gyermeknevelési formának az átalakulása, amely ezt biztosította  (az anyuka az óvodáskor kezdetéig, 2-3 évig otthon volt a gyermekével), ehelyett  a gyermekek egyre korábban kezdenek bölcsődébe járni, vagy babysitter vigyáz rájuk, esetleg más alternatív formában van megoldva a felügyeletük. Ennek oka elsősorban anyagi jellegű, hiszen egyre nehezebb hosszabb kihagyás után munkát találni, ugyanakkor a legtöbb család fenntartásához szükséges két kereset egy hónapban.  Talán ennek a feszültségnek (a gyereknek szüksége lenne a szülőre, de a szülő nincs vele) a megoldása miatt is egyre népszerűbbek azok a gyermeklélektani elméletek, amelyek megnyugtathatják a szülők lelkiismeretét. Ezek az elméletek arról szólnak, hogy a kisgyermek nevelését bizonyos életkor után már nem is nagyon lehet befolyásolni, illetve akár azt is állítják, hogy a csecsemők és a néhány éves gyermekek is tudják, mire van szükségük, és a szülőnek csupán engedni kell, hogy kövessék a gyermekek ezt a „tudást".  Ezen elméletek népszerűsége akár a szülők önnyugtatásának is betudhatóak, hiszen ha ezek igazak, akkor a gyermekek fejlődése, nevelése egy idő után egyáltalán nem, vagy jóval kevésbé befolyásolható a szülő által. Vagyis nyugodtan lehet másra bízni a gyermeket, nincs a szülőnek felelőssége.

Ez a feszültség (a szülő(k)  hiánya a gyermekek mindennapjaiban) tovább erősödik abban az esetben,  amikor az az egyre általánosabb dolog történik, hogy a  szülők elválnak,  vagy  változó személyekkel élnek élettársi kapcsolatban.

Bár ezek a történések egyre inkább a mindennapi élet részei, továbbra is traumatikusak a gyermekek számára. Az egyedül maradó szülővel sokszor felcserélődnek a szerepek: a szülők gyermekszerepbe, a gyermekek szülőszerepbe kerülhetnek, amivel hatalmas teher és felelősség kerül rájuk. Mindegy, hogy kiderül-e a teljes igazság, vagy éppen elhallgatják az okokat, a gyermeknek nagyon könnyen összeomolhat a bizalma a szüleiben.

Mindezek következménye, hogy a gyermekkor mint a biztonságos tanulás, gondtalan játék időszaka elkezdett a múlttá válni, illetve egyre inkább csak a szerencsés kisebbségnek adatik meg.

Általánosságban megállapítható, hogy egyre inkább a kölcsönös viszony kialakulása a jellemző a szülők és a gyermekek között. A szülők gondolkodása teljesen átalakult az elmúlt évtizedekben, köszönhetően az erkölcsi normák átalakulásának és a pszichológiai elméletek hatásának. A szülő egyre kevésbé nevelője gyermekének, hanem inkább pszichológusa, analitkusa, aki megpróbálja megérteni a viselkedését, problémáit. A 8-9 év körüli gyermekek a sajtóból, a filmekből és a szüleiktől, rosszabb esetben saját tapasztalataikból szinte már mindent tudnak a felnőttkor nehézségeiről.

Egyre nő a verbális agresszió és az erőszakos magatartás a gyermekek között, illetve a gyermekek és a felnőttek viszonyában is. Ez a jelenség bőségesen dokumentálva is van a tömegkommunikációban.    Ennek következtében a gyermekek szerencsétlen áldozatként, vagy félelmetes, kezelhetetlen kis gonosztevőként jelennek meg, mindkét esetben erősítve azt a képet, hogy ezekkel a jelenségekkel szemben tehetetlen a társadalom, az iskola, vagyis a felnőttek világa.  Ezt a tehetetlenséget  kompenzálja túl a gyermekek jogainak túlhangsúlyozása. Ennek negatív következménye az, hogy a nevelés mint eszköz kezd kiszorulni az oktatásból. Ennek következtében a tanárok szinte a gyerekek kiszolgáló személyzetévé válnak.

Ebben a helyzetben tálcán kínálja a segítséget a szülők számára a kereskedelem és a szórakoztató- ipar. A legkülönbözőbb termékeket kínálják a szülőknek és a gyermekeknek, a könnyebb gyermekneveléshez, a boldog gyermekkorhoz, az egyszerűbb hétköznapokhoz. A reklámok révén ugyanakkor a gyermekeken keresztül próbálják rávenni őket a vásárlásra, amivel szemben a szülők sokszor rossz lelkiismeretük miatt tehetetlenek. A gyermekek tehát már gyakorlatilag megszületésük óta profitot hozó eszközök, akik révén bevételt lehet szerezni.

Tehát egyre inkább a félelemérzet, bizonytalanság és agresszió a jellemző a felnőttek és ennek következtében a gyermekek részéről is. Ezeknek a folyamatoknak az eredménye az, hogy bár mindenki hangsúlyozza és fontosnak tartja a gyermekek szeretetét, a gyermekkor szerepét, a gyakorlatban mégis más szempontok fontosabbak, mint a gyermekek érdeke, vagyis az, amiről beszélünk és az, amit teszünk nincs összhangban egymással.

Végül hadd osszam meg személyes véleményemet is. Mindezeket a folyamatokat érzékelve úgy látom,  hogy újra fel kell ismernünk  a nevelés, a nyugodt, békés családi háttér, az érzelmi biztonság fontosságát és erre kell törekednünk a családi életünkben, mert ezzel tehetünk legtöbbet gyermekünk egészséges és boldog  felnövekedése érdekében.  Ehhez azonban szembe kell menni a divatos trendekkel, sokszor megkerülhetetlennek tűnő anyagi kényszerekkel, vagyis elképzelhető, hogy teljesen át kell alakítani eddigi életmódunkat, gondolkodásunkat.

A cikk megírásához felhasználtam Marie Winn: Gyerekek gyermekkor nélkül (Gondolat Kiadó Budapest, 1990) című könyvét