1978 januárjában születtem. Zord tél volt. Akkoriban Érden laktunk egy kis házban, ami akkor szüleimnek palotának tűnt. Óvtak, szerettek, védtek. Hárman éldegéltünk ott: édesanyám, édesapám és én. Apukám tűzoltó készülék ellenőr volt, így nem sokat volt otthon; anyum nevelt. A feszített munkatempó, a növekvő kiadások felőrölték édesapámat. Először csak a cigarettát hívta segítségül, majd az alkohol lett a legjobb barátja. Három évig bírta ezt a tempót, azután magához szólította az Úr. Nem tudtam, mi történik, nem volt beleszólásom semmibe, hisz még csak három éves voltam.

Felköltöztünk Pestre a nagyapámékhoz. A nejével mindketten tanár végzettségűek. Abba a suliba kerültem, amelyben nagymamám tanított, így a tanár néni unokája címet kaptam mind a tanároktól, mind a tanulóktól. Nekem jobban kellett olvasnom, írnom, számolnom, mint a többi kisdiáknak. Persze ez nem sikerült. Hiába tanultam órákat délután, hiába áldoztam fel a játszótéren való rohangálást. Hatalmasak voltak az elvárások, de én nem tudtam eleget tenni nekik. Akkor még nem tudtam pontosan, mi is történik velem, csak annyit tudtam, hogy magányos és feszengő vagyok. S ez így ment éveken keresztül. Úgy éreztem magam, mint egy plüssmaci, akit csak akkor tesznek odébb, ha le akarják alatta takarítani a polcot.

Általános iskola végén kezdtem el sportolni. Akkor sláger volt, hogy kajakozni jártak az osztálytársaim, így én is lementem. Jellemzi a gyerekkorom mivoltát, hogy véletlenül a kenu-edzőhöz mentem oda s ott is ragadtam. Nem tudtam érvényesíteni az akaratomat, pedig így utólag visszagondolva nem lett volna nehéz kiállnom a véleményem mellett, valamiért azonban mégsem tettem. Vállat vontam: jó lesz az is - s még mosolyogtam is hozzá. Több évig űztem ezt a sportot. Mivel a sportszakosztályok akkoriban válságukat élték, az ifi rész pár év után megszűnt, de a felnőttek edzője kiválogatott másodmagammal egy edzésen, aminek akkor nagyon örültem. Végre sikerül valami, jó úton vagyok, büszkék voltak rám az ismerőseim. Lassan az eredmények is jöttek, bár zömével második-harmadik hely, ami semmire sem volt elég. Folyamatosan azt hallottam, hogy nekem kell a leggyorsabbnak, a legjobbnak, a legerősebbnek lennem. Persze ez sem sikerült. Hiába jártam minden nap délután edzésre, hiába töltöttem a nyaramból 2 hónapot délelőtt-délután a vízen, mégsem értem el a kellő eredményeket. Még nagyobb teljesíthetetlen elvárásokat gördített elém az élet.

Végül a heroinhoz menekültem.

Én gördítettem magam elé ezeket a leküzdhetetlen akadályokat? Miért nem tudtam felismerni gyerekként ezeket a hatásokat? Teszem fel mostanában magamnak ezeket a kérdéseket. Mennyire az én felelősségem és mennyire a szüleimé?

Amire rájöttem, hogy nincsenek hibások. Hibák vannak, de hibások nincsenek. Így, ezzel a gondolatmenettel tudom elfogadni a történteket s élni tovább az életem, nem keseregve a múlton. Ami miatt meg tudom ezt tenni, az az Istenbe vetett hitem. Tudom, hogy semmi sem véletlen, hogy terve van velem, s hiszem, hogy terelgeti az életem. Pont ezért minden reggel elmondok egy békesség-imát: "Istenem, adj lelki békét annak elviselésére, amin változtatni nem tudok, bátorságot hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közti különbséget."