Jusztina néni a 99. évében járt. Időnként dúdolgatott, s a magyar nótára járt a keze s a lába.

Reggelenként megkávézott. Amennyi kávé került a csészéjébe, szigorúan annyi cukor is. Abban nem lehetett hiba.
Időnként meg kellett fürdenie. Ez többnyire nem tetszett neki, s ilyenkor hatalmas erővel birokra kelt 30 éves unokájával s 55 éves lányával. A vetkőztetős meccs első félidejében többnyire még ő vezetett, s majd csak a második játékrészben győzött az elszánt túlerő.
Két combnyaktörésből épült fel, s nem zavarták időnkénti szellemi kihagyásai sem. Volt, amikor beletette a fehérneműit egy hatalmas lábasba, s a gázon 2 liternyi vízben főzni kezdte azokat.
Az ijedt kérdésre, hogy „Mit csinálsz?!" - jókedvűen válaszolta: „Hát persze, hogy ebédet főzök, valakinek csak meg kell azt főzni". Időnként eljött hozzá Manci néni, az unokatestvére. Jókat beszélgettek, majd menetrendszerűen egy fél óra elteltével előkerült minden alkalommal az a bizonyos „föld-dolog". Volt akkori lakóhelyüktől úgy 200 kilométerre egy település, ahol egykor őseik éltek, s valamely külterületi dagonyás földdarab tulajdonjoga vita tárgyát képezte közöttük. Hát a 30. együtt töltött perc táján mindig kitört a fergeteges vita, amely fél óra után rendszeresen sértődéshez, s az akkor csupán 80 éves Manci néni haragos s villámgyors távozásához vezetett. Jusztina néni ezután keresztbe rakta a lábait, s meglóbálta azokat, majd „rágyújtott" egy magyar nótára. Néhány hónap után egy napon elhalt a harag, s a mosoly is az arcán, s a halál hideg érintése mozdulatlanná tette azt az embert, akit én Mamámnak szólítottam, s akivel gyermek-  s ifjúkorom minden napján egy fedél alatt éltem.

Amikor megszülettem, már a 68. évében járt. Mondhatni, hogy csak öregen láttam őt. Számomra ő lett az öreg-ember megtestesítője. Rajta keresztül az öregséget nagyon elevennek, intenzívnek érzékeltem. Egyszerű asszony volt, ám rendkívülien kifejezésre tudta juttatni belső érzelmi állapotait. Az önfeledt fütyörészés ugyanúgy sajátja volt, mint a haragos pofa, amely megsemmisítően közvetítette dühe áramlását annak célpontja felé. Utálta a férfiúi nemet, mivel egykori férje megcsalta őt egy „lotyóval", de engem, talán egyetlen kivételként, szeretett. Kívülről nézve sok hibája volt, de volt valamije, amivel a legtöbb ember nem bír: egységes volt kívül s belül. Rá nem lehetett azt mondani, hogy képmutató farizeus.

Így visszanézve érzem, tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ő volt azonban az is, aki rádöbbentett arra (akkor, amikor már nem élt), hogy valami még szükséges az öregkor teljesebb képéhez. A tudatosság, a belülről megérett, kiteljesedett ember. Jusztina néni egységes volt, ám valahogyan mégiscsak biológiai robotként üzemelt. Ugyanazok a gondolatok tartották őt fogva 98 évesen, mint amelyek 90, 80, 70, 60, 50, s 40 évesen is. Mindig ugyanazok a reakciók s érzelmi állapotok követték ezeket a gondolatokat. A tudatosság, a megértés, a letisztultság s a megadás csak minimális mennyiségben volt meg benne. Ez talán jellemző volt generációja legnagyobb részére is. Ő és generációja sokat segített nekem s az én generációmnak, hogy esélyünk legyen az öregkort ténylegesen Isten ajándékaként megélnünk. Ehhez pedig hozzátartozik a gondolatok felszabadulása, az érzelmek felszabadulása, a tudatosság, s az élet sok területén szerzett számos tapasztalat, amelyek sokszor felülírták a régi tudást, amelyek gyakran fájdalmas élményekhez kötődtek. Jusztina néni generációja szájából sokszor hallottam a „megver a Jóisten", „megbüntetett az Isten", „vigyázz, mert Isten mindent lát" kifejezéseket, amelyek mögött egy megkötöző, sötét istenkép rejtőzött. Örömteli, hogy a fiatalabb generációk egyre nagyobb gondolati és tapasztalati szabadságban haladhatnak az idősödés felé, amelyek lehetővé teszik a mélyebb megértést, a felelősség magunkra vállalását, s azt, hogy istenképünk egyre inkább megtisztuljon, s a Lélek által a felszabadultság öröme, hálája áradhasson belőlünk. Az öregember képe bennem egyre inkább kiteljesedik. Nagyanyám volt az első tartós tapasztalati alap, amelyet kiegészítettek azóta olyan idős emberek, akik tudatosak, érettek, támogatóak, akik már élik az „egyedül kegyelemből" valóságát. Gyönyörű rájuk nézni, örömteli mellettük állni. Hiszen támogatnak engem és generációm tagjait mindabban, amit csak akarunk. Abban a biztos tudásban, hogy minél hamarabb elérjük azt, amire vágyunk, annál hamarabb felfedezzük azt, hogy az élet célja az örömteli itt és mostban, s nem a távoli jövőben van elrejtve. Milyen hatalmas áldás az, amikor idősen átadott, ellazult életet élhetünk, s nem arra pazaroljuk azokat a napokat és éveket, hogy a meg nem élt remények, vágyak beteljesületlenségén, vagy a világ romlottságán sajnálkozzunk, s ezekért magunkat vagy másokat kárhoztassunk.

Az ifjúkor s a felnőttkor is Isten ajándéka. Éljünk bátran, odaadással, s akkor a földi életünkben az öregkor a legnagyobb áldásként vár minket. Fizikai létezésünk koronájaként, amelyet már nem a valamit elérni akarás, a „kell" görcsössége, hanem az ellazultság, a hála, a derű állapotai fémjeleznek. Isten országa felszabadult lakóivá válunk. Jusztina néni generációjának csupán kevés képviselőjét láttam ilyennek. Ám magamban és egyre több emberben is érzékelem a feltörő hála erejét, azért, mert jó élni. A bátran megélt életből pedig egyenes út vezet a beteljesedett öregségig. A panaszkodó, ellenállással, elvárással, minősítésekkel teljes öregkor a hamis gondolatokban (démonokban-istenképekben), ideológiákban való hit, a kettős, a hazug élet következménye. Csak arra az öregkorra mondhatjuk, hogy Isten ajándéka, amelyben kiábrázolódik a krisztusi ember arca. Sokat segíthet, ha egy-egy ideológiát, hitet már fiatalon megvizsgálunk fő képviselőinek öregkorát szemlélve: „figyeljetek életük végére, s kövessétek hitüket" - olvasható a zsidókhoz írott levélben. Tehát akkor kövessünk bármilyen hitet, lelki utat, ha az az érettséghez, a derűs, hálás öregkorhoz vezette azt, aki azt választotta. Az ilyen út pedig a következő generációkat is elviszi ahhoz az öregkorhoz, amely Isten ajándéka.

Fotó: Vincze János