Úgy 16 éves lehetettem, amikor a kezembe akadt egy könyv a keresztény házasságról és az együtt járásról. Emlékszem, volt benne egy mondat, amely továbbra is bennem él.

A könyv talán egy lelkész és egy ifjú keresztény közötti levelezésről szólt. A fiú egy kérdésére a lelkész azt válaszolta, hogy „azért imádkozom, hogy az én gyerekeim is megtalálják maguknak azt a megbízható, felnőtt keresztényt, akinek feltehetik a kérdéseiket."

Gyerekeim bár nincsenek, mégis nap mint nap a saját bőrömön tapasztalom meg, hogy „bölcs öregekre" mennyire szükségem van, és mennyi mindent köszönhetek nekik.

Három „bölcs öreg" volt az életemben, akik közül ma már csak egy él. Kettőtől el kellett búcsúznom életem különböző pontjain, ami nem volt könnyű. Hálás vagyok Istennek, hogy mindig a legmegfelelőbb időkben új utakat mutatott általuk, és örülhetek, hálát adhatok mindazért, amit kaptam tőlük, hiszen azok bennem élnek, éltetnek, erőt adnak, örök példák számomra.

Az első „bölcs öregjeim" Lukáts András nagytiszteletű úr és felesége, Piroska néni voltak, akik várpalotai lelkészekként elindítottak a hit útján gyermekként. „András bácsira" ma is hálával emlékezik a várpalotai gyülekezet. Volt benne számomra valami egészen mélyről fakadó tűz, lelkesedés és nagy adag józanság. És szilárd hűség Istene, egyháza, gyülekezete és családja iránt. Sokszor volt bennem kétely az elhívásommal kapcsolatban. Az ő példája, Istenre mutatása azonban mindig megerősített, hogy jó úton járok.

Apostol Pál és felesége, Marika néni, mint kollégiumi lelkészek a Pápai Református Kollégium falai közt, szeretve és bölcs tanácsaikkal vezetve kísértek, és örültek, hogy végül a lelkészség mellett döntöttem.

Miklós Ádám tatabányai lelkész volt a harmadik „bölcs öregje" életemnek. Segédlelkészként érkeztem hozzá egy hideg decemberi napon, és amikor elváltak útjaink, már felszentelt lelkész voltam. Hamar megtaláltuk a közös hangot. A vele való mintegy egy éves közös szolgálat eddigi életem egyik legboldogabb éve volt. Ádámnak nem csak az intellektusa, hanem a kipróbált és mély hite is arra ösztönzött, hogy mindig van tovább, még inkább merjek ráhagyatkozni Isten szeretetére. Akkor nagyon erre volt szükségem.

Azt hiszem, ha rátalálsz a „bölcs öregedre", akkor az egyik legnehezebb feladat elbúcsúzni tőle. Különösen, ha nem önszántadból kell ezt megtenned. Nekem még nem is sikerült teljesen. Nehéz elengednem és búcsút intenem még mindig a vágyaimnak és az álmaimnak, hogy majd én és az én „bölcs öregem" együtt szolgálunk, és rengeteget tanulok majd tőle, és minden szép lesz és jó, míg világ a világ. Bár már több éve nincsenek velem ebben a földi világban, a lelkem mélyén még mindig gyászolom ezeket az álmokat.

Egyszer amerikai gyülekezetembe két szirénázó rendőrautó érkezett, és az egyik fekete kamaszgyereket hozták bilincsben. Míg én bent ellenőriztem a gyerekek házi feladatait, addig az utcán elkapták az egyik fekete srácot, két lopott mobiltelefonnal a zsebében menekülés közben. Szerencsére a rendőrökkel már előzőleg összeismerkedtem, így ígéretemre, hogy valami példás büntetést találok ki neki, ejtették a vádat. Riadtság és a hála keveréke volt a szemeiben, amikor leültünk megbeszélni, hogy mi is történt. Elmúlt már 16, de megjárt már több javítóintézetet, több nevelőszülőtől megszökött, elítélték már tiltott fegyver-kereskedelemért, drog birtoklásáért, garázdaságért. Soha nem volt egy „bölcs öregje" sem, aki elvárt és követelt volna tőle, miközben bízott volna benne. Nekem volt mindjárt három is. Végre hálás tudtam lenni, hogy ők voltak nekem, és nem szomorkodtam annyit azért, mert elmúlt.

Ennek a srácnak egy „bölcs öregje" sem volt. Pedig lehetne mindenkinek. Hiszen az életünk valahogy tudatlanul is arrafelé fut, hogy nagypapák és nagymamák legyünk. Azaz családjaink „bölcs öregjei". Hiszen a nagypapák, nagymamák, ha hagyjuk őket, akkor ők tudnak a mi igazi „bölcs öregjeink" lenni, mert létük minden jellemzője alkalmassá teszi őket erre.

Egy nagyszülővel való igazi kapcsolatban megélem azt, hogy vannak, csak értem vannak. Bármikor mehetek hozzájuk, és bármikor szabadon el is mehetek tőlük. Tudom, hogy visszavárnak. Várnak csendesen, míg nem érkezem, mert csak értem vannak. Lényüket betölti a békesség és a nyugalom, az élettel való betöltekezés. Elfogadják, hogy van halál és van élet, és ezért az életet és a halált, az életet fakasztót és a halált magában hordozót meg tudják különböztetni. Hiszen elfogadták és elengedték, hogy az életük nagy része már nem előttük, hanem mögöttük, vagyis bennük van. Tudják, hogy nem tökéletesek, nem is akarnak azok lenni, mert elfogadták és elengedték, hogy nem tudunk tökéletesek lenni. Csak egy van, Aki tökéletes: „Senki sem jó, csak az Isten." (Mk. 10, 18). Annyira hálás vagyok azért, hogy az életemben van belőlük négy!

A fentiek sajnos a legritkább esetben valósulnak csak meg, vagy valósulhatnak meg, az okokat mindenki tudja. Tenni a társadalmi okok és a korszellem ellen nehéz, mégis fontos. És lehetséges.

A fekete kamasznak lett új családja, akikkel hazaköltözésemkor jóban voltak. Csak reménykedni tudok, hogy jóra fordul a sorsa. Legalább a saját felelősségét már látja, és ez nagy szó. De arról sem kell írnom, hogy a körülöttünk lévő fiatalok lelkük mélyén mennyire vágyják azt, hogy valaki elvárjon és követeljen tőlük, miközben bíznak bennük, hogy képesek elérni a kitűzött célokat. Erre elsőként a szülőknek kellene késznek lenniük, hogy később gyermekeik egy másik felnőttől, egy választott „bölcs öregtől" merjék és tudják elfogadni ugyanezt a követelést és bizalmat, de ez már egy másik cikk témája lehetne.

Pedig a szülők felelőssége is óriási. Alice Miller német pszichológus írt egy tanulmányt egy férfiról, akivel gyerekként nagyon durván bántak. Az apja minden tényleges vagy csak képzelt engedetlenségért megverte. Soha nem szólította nevén a fiát. Ha magához akarta hívni, füttyentett neki, mintha csak egy kutya lenne, nem gyerek. A fiúban forrt a gyűlölet, de nem tudta az apán kitölteni a dühét, és nem volt egy „bölcs öregje" sem, akivel mindezt fel tudta volna dolgozni. Magában tartotta és dédelgette belül. Aztán a fiú valamivel később felfedezte, hogy nagyapja (akit alig ismert) zsidó volt. Elferdült gondolkodása oda vezette, hogy azt higgye, hogy ez a zsidó vér volt az oka apja viselkedésének.

A fiú neve Adolf Hitler volt.