- Louis-Lucien Rochat

Vannak idők, amikor egy ember mustármagnyi odaadásából hatalmas fa növekszik. Óriássá lesz, sokak számára áldásul, menedékül. Egy ilyen emberről szeretnék most Nektek egy történetet elmesélni.

Valamikor a XIX. század második felében élt egy ember Svájcban, aki egyszerű életet élt. Vagyont örökölt rokonaitól. Legnagyobb gazdagsága azonban a nyitottság s az odaadás volt.

Református lelkész lett, bár abban az időben a nyitottság, s az odaadás csöppet sem volt jellemző kollégái nagy részénél. Nem döntötte el fiatalon, hogy szolgálatában mely terület vagy kik felé kötelezi el magát. Mintha ez eleve el lett volna rendelve számára. 1917-ben halt meg. Akkorra már hatalmas fává nőtt odaadása gyümölcse, amely által Isten Lelke kiáradhatott, és sokakban felgyulladhatott a Lélek tüze.

1902-ben történt... Baselben, a németnyelvű Svájcban, majd Genfben, a francia nyelvű országrészben vasárnapi, ünnepi istentiszteleteket tartottak a két város legnagyobb templomaiban. Mindkettőt zsúfolásig megtöltötték az emberek. Különösen is feltűnő volt, hogy a templompadokba bezsúfolódók döntő többsége férfi volt, ami már akkoriban is szokatlannak számított. Mi vitt oda annyi embert, különösen annyi megtermett férfit, s miért figyeltek, s voltak jelen olyan átszellemültséggel, odaadással, amit ritkán lehetett felfedezni azokban az időkben, azokban a templomokban? Az istentiszteletek végén1-1 emlékalbumot nyújtottak át történetünk főszereplőjének azok, akik felé odaadása különösen is megnyilvánult. A két albumban csupán falvak, városok, s azokban levők nevei álltak. Több száz település, valamint több ezer név sorakozott hosszasan leírva egymás után. Azok nevei, akik súlyos alkoholizmusukból szabadultak, s akik a legnagyobb baseli s genfi katedrálist zsúfolásig megtöltötték a Kékkereszt mozgalom 25. éves születésnapi istentiszteletein. Akik a Szabadság, az Öröm, az Élet megtestesítői voltak. Mit ünnepeltek? Egy mozgalmat? Egy embert? Csupán azt, hogy Krisztus Él, hogy tényleg feltámadt bennük is, hogy ez létezik, hogy ez igaz.

1877-ben fiatal lelkészként tömegével találkozott Louis-Lucien Rochat olyan családokkal, emberekkel, akik az alkoholizmus következtében megnyomorodtak. Szinte hetente temetett el olyan embereket, akiknek halála valamilyen összefüggésben volt az alkohollal. Ha a szenvedés más formáival találkozik ilyen mértékben, akkor figyelme másra fókuszálódott volna, s odaadása révén más mozgalom, az ébredés egy másik ága jött volna létre. Ő azonban erre volt elhívva. Odaadása pedig százszoros termést eredményezett. Már közel 100 éve nem él. A kereszt(y)én világban azonban a kis mustármagból hatalmas fa nőtt. Ma több mint 50 országban nyújtanak a Kékkereszt mozgalmon keresztül segítséget szenvedélybeteg embereknek. Csupán Németországban 1100-nál több segítő csoport létezik. Világszerte modern szakklinikák, tanácsadó központok, ifjúsági házak segítik a munkát. Svájcban fiatal lányoknak hip-hop dance csoportok segítik a testük elfogadását, amely igen hatékony megelőző forma a drogok, az anorexia, s más szenvedélybetegségekkel szemben. Úgy tűnik, hogy a fa hatalmasra nőtt.

Rochatra már kevesen emlékeznek. Baj ez? Egyáltalán nem. Amire emlékeznünk szükséges, az nem a személy, hanem az abban felfedezhető minőség: a nyitottság, az odaadás, a felvállalás, a megadás. Ezek igazán fontosak, hiszen ezeken keresztül áramolhat, munkálkodhat Isten Lelke a világban. Az egyes ember „jutalma" nem a méltatásban, hanem abban van, hogy „lelkes", „átszellemült" életet élhet. Tehát azt a fajta életet, amire az ember el van rendelve.

Louis-Lucien Rochat nevét néhány emléktábla, könyv, egy genfi utca, s a Kékkereszt mozgalom őrzi. Noszvajon az Elengedés Házát működtető Alapítványnak is az Ő nevét adtuk, de még azt sem úgy használjuk, ahogy írják, hanem rövidítve - LORO. Számunkra a neve csupán szimbólum. Ha testben ő ma itt járna közöttünk, akkor szemünkbe nézve közölné velünk, hogy sürgősen felejtsük el őt. Emlékezzünk viszont arra a szeretetre, odaadásra, ami a Krisztus Jézusban volt, ami felgyúlhatott benne is. Azért is mondaná ezt nekünk, mert a mi szemeink már mást látnak, mint az övéi. Mi már nem adhatjuk magunkat annak oda, ami ezelőtt száz, vagy több száz évvel volt az élet akkor aktuális megnyilvánulása. Ébredés akkor történik, amikor letesszük a múlt szemüvegét, s a jelen valóságában válunk áttetszővé a Lélek számára. Ezért ez a kis történet nem Louis-Lucien Rochatról szólt, hanem a Lélekről, aki azon munkálkodik, hogy bennünk is fellobbanjon a tűz. Rochat, vagy bármely ember, akire figyelmünket fordítjuk, emlékeztessen csak annyira, hogy én is erre vagyok elhívva. Éppen arra, ami az én figyelmemet ragadja meg. Tehát vége az alvásnak - ÉBREDÉS!