Egyre inkább meg vagyok arról győződve, hogy bizonyos szavak jelentését el lehet magyarázni, de teljesen megérteni csakis átélve lehet.
Ilyen például a hazaszeretet.
Sosem gondoltam volna, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor külhonban egész nap a „Tavaszi szél, vizet áraszt..." vagy a „Kis kece lányom..." című népdalok fognak a fejemben zakatolni.  Vagy a világ legszebb városának fogom majd tartani Budapestet és szülővárosomat, Várpalotát, és párás tekintettel tapogatom majd meg a pesti villamos sárga festését, és könnyed mosollyal fogok túllépni azon, hogy egy szórakozóhelyen a ruhatár használata kötelező, de ruhatárban hagyott holmikért nem vállalnak semmilyen felelősséget. Pedig így teltek az első napok itthon, ahogy hazaérkeztem az Amerikai Egyesült Államokból.

Néha el kell menni, hogy haza tudjunk jönni.
Ilyenek például a remény és az újrakezdés, a feltámadás szavak is. Ezekre a természet csodái tanítottak meg.
Egész életünk minden napja maga a feltámadás. Napközben végezzük dolgunkat, majd jön a sötétség, és mi lefekszünk és öntudatlan állapotba kerülünk, amiből a reggel napsugarai ébresztenek fel. Jön a feltámadás. Felkelünk.
Vagy ott van a fagyöngy példája. Azon túl, hogy egy parazita növény, terméséből szívgyógyszer készül. Csak úgy tud szaporodni, hogy a fehér, húsos, kocsonyás bogyóját a madár megeszi, és emésztőnedvei lebontják azt a zselés anyagot, amelyben a magok vannak elrejtve. A magok olyan kemények, hogy azokat a nedvek nem tudják lebontani. A madár ürülékével távoznak a szervezetéből és az ürülékből fejlődik ki a későbbi növény.
Ez a remény talán legtökéletesebb példája: hiszen mi lehet a legrosszabb egy bogyónak? Ha megeszi egy madár. Emésztőnedvei pedig szinte mindent elpusztítanak, csak a mag marad meg, a lényeg. Mégis a növény képes a javára fordítani a legmegalázóbb helyzetet is: éppen a madár ürülékéből kezd kinőni valami új. Egy madár, a bogyónak a legfőbb ellensége kell ahhoz, hogy megszabaduljon minden sallangtól, magától nem megy. Mert a magnak el kell halnia, hogy új élet fakadjon belőle.
Ugyanígy sosem fogom elfelejteni a hazautamat a repülőgépen. Valahogy nem sikerült elaludnom, és a sötétségen, az árnyaimon gondolkodtam, hogy mennyire kell a fény az életünkhöz, mert fény nélkül semminek sincs színe, formája... És akkor megláttam az ablakomból, ahogy reggel, a felhők fölött, a horizonton felkelt a nap. Sugarai olyan fénnyel törtek felém, hogy be kellett hunynom a szemem. Fürödtem a napsugárban a felhők felett. Olyan jó volt, érezni, ahogy melengette az arcom. Pedig milyen távol van a Nap! Földünktől mintegy 150 millió km távolságra.
Azon gondolkodtam, nem így van-e Istennel és az Ő szeretetével is? Néha azt gondoljuk, hogy távol van tőlük, mégis érezzük szeretetének a melegét, ahogy a másik emberen vagy ezen a teremtett világon keresztül jön közel hozzánk.
És ahogy így fürödtem a reggeli napfényben, jött elém az a kép, hogy ha a fény felé fordítom az arcom, ha a fény világít meg engem, akkor minden árnyék a hátam mögé kerül. S lehet ennél nagyobb biztatást kapni?