Imádom a reggeleket! Sőt mi több, imádom a hajnalokat! Amikor az egész világ szépen, lassan életre kel körülöttem.
Az embereket két csoportra szokták osztani. Vannak a „baglyok” és a „rigók”. Míg a baglyok este kezdenek el igazán élni, addig a rigók ilyenkor már teljesen elpillednek. Ellenben reggel, mikor a baglyok még az igazak álmát alusszák, a rigók frissen csiripelnek.

Hát én abszolút a rigó kategóriába tartozom. Este 8 után az agyam egyszerűen csődöt mond. Viszont hajnalban – legyen az bármilyen korán is – hihetetlen dolgokra képes. Így volt ez már főiskolás és egyetemista koromban is, ezért én, a csoporttársaim nagy részével ellentétben, mindig hajnalban tanultam. És így van ez ma is. Ezért hajnalban mosogatok, hajnalban takarítok és a hazahozott plusz munkákat is mindig hajnalban csinálom meg. Ezt a cikket is épp hajnalban írom.

De nem csak azért kelek korán, mert ilyenkor vagyok teljesítőképességem csúcspontján. Hanem azért is, mert imádom a reggeleket. Legfőképp a tavaszi és nyári reggeleket szeretem, amikor odakint már világosodik, és néhány madár hangja már hajnalok-hajnalán is hallatszik. Ilyenkor a legelső dolgom felhúzni a redőnyöket és kinyitni az ablakokat, hogy a friss hajnali levegő mielőbb átjárja a ház minden zugát. A beáradó levegőben érzem a tavasz illatát, azt a párás növényillatot, amit csak ilyenkor, reggel lehet érezni. Egy-két mély lélegzetvétel ebből az életteli levegőből és azonnal életre kapok én is.

Gyorsan elvégzem az adott reggelre kitűzött feladatomat, majd köntösben, reggeli tejeskávémmal és Bibliámmal a kezemben megkeresem a ház azon szegletét, amelyet már birtokukba vettek a felkelő nap első napsugarai. A napi ige olvasása közben szinte észrevétlenül is érzékelem a természet ébredését, az egyre erősebb fényt, az egyre hangosabb és hangzatosabb madárdalokat, és az embereket, akik egyre gyakrabban haladnak el az ablak alatt a vonatra sietve. Mire elmondom a reggeli imám, a szomszéd már locsolja a virágait.

Gyors zuhanyzás, öltözés és irány a munka. A reggel egyik legszebb pillanata azonban még hátra van. A házunktól néhány kilométerre van egy felüljáró. Nem kell semmi extrára gondolni, egy sima közúti felüljáró, amely a vasúti sín felett halad át. Bal oldalán a mellette lévő település újonnan épült vagy éppen még épülőfélben lévő házai, a jobb oldalon, és előttem pedig körös-körül szántóföldek, ültetvények vannak. A távolban egy-egy erdő vagy épp a távolabbi települések házai tűnnek fel. A reggel számomra egyik legszebb pillanata az, amikor erre a felüljáróra felhajtok. A még alacsonyan fekvő nap ugyanis az egész tájat valami gyönyörűséges fénybe öltözteti. Ha épp nem jön senki mögöttem, szeretek kicsit lassítani, hogy minél tovább gyönyörködhessek a fentről elém táruló látványban, és minél inkább ki tudjam élvezni a pillanatot.

A sárga és a narancs különböző árnyalataiban tündöklik az alattam lévő táj. A szántóföldek mint gondosan elkészített folton-folt takaró terülnek el körülöttem. Úgy érzem, mintha ez a felüljáró nem is azért épült volna ide, hogy segítségével át lehessen jutni a sínek felett, hanem azért, hogy megmutassa, mennyi szépség van körülöttünk, amit lent, a földön járva, nem veszünk észre. Itt ezen az egyszerű és ugyanakkor gyönyörű helyen minden egyes alkalommal elámulok Isten tökéletes munkáján. Szinte kézzelfoghatóan érzem az Ő jelenlétét a friss levegőben, a felkelő napban, a megéledő természetben, a kockás takaróként körülöttem elterülő földekben és a zöldellő erdőkben. Isten csodálatosat alkotott. Olyan világot, amely tökéletesen működik. Amelyben megvan mindennek a helye és a rendje. Megvannak a reggelek és az esték, a nappalok és az éjszakák, az ébredés és az elalvás.
A világ tele van körülöttünk rossz dolgokkal. Ha bekapcsoljuk a TV-t, csak szörnyűségeket látunk: megverte, megölte, kirabolta, árvíz, lavina, földrengés, felkelés, háború, népirtás… De nem is kell a televízióig mennünk, hiszen magánéletünkben is hajlamosak vagyunk csak a rosszat észrevenni. Mi, magyarok különösen szeretünk panaszkodni: az egészségünk, az anyagiak, a gyermekeink, a munkahelyünk és még sorolhatnánk. Gondoljunk csak bele, ismerőseinkkel történő beszélgetéseink mekkora részét teszik ki a panaszok.

A sok baj és panaszáradat mellett észrevesszük vajon a mindennapok apró csodáit? Sokszor talán olyannyira belemerülünk az önsajnálatba és a sajnálkozásba, hogy elmegyünk a körülöttünk levő szépségek mellett, elmulasztjuk az öröm apró forrásait. Vegyük észre a világban megbúvó csodákat! Vegyük észre a reggelek vagy épp az esték csodáit! Vegyük észre magunk körül Isten tökéletesen csodás világát!

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon,
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüst pontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled,
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.